Szolyák Péter - Csengeri Piroska (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 56. (Miskolc, 2017)
Közlemények - Viga Gyula: A részben az egész: Balassa Iván regionális kutatásai Északkelet-Magyarországon
A részben az egész: Balassa Iván regionális kutatásai Eszakkelet-Magyarországon 223 eredményezte. A telepítések utolsó hulláma II. József uralkodásának időszakára esett: 1785-ben jött létre Újpatak, más néven Jó^seffalva, aminek a betelepüléskor kb. 200 főre tehető népessége már a 19. század folyamán elmagyarosodott, az 1912-ig önálló közigazgatási egység Sárospatakba olvadt bele. 1785—1789 között telepedett meg a Sátoraljaújhely melletti Hosszúláz népessége, amely a 19. század végén a vele egybeépült, szlovák nyelvű Kisbányácskával együtt alkotta Széphalom települését, mindeközben elveszítve német nyelvét és műveltsége számos korábbi vonását (Balassa 1959a, 1962,1973b, 285-320, 1975d; Lengyel 1969, 233-245. Zemplén vármegye 18—19. századi nemzetiségi viszonyaihoz: Bartha 2009, 348—359; Tamás 1999). Balassa Iván önálló tanulmányban körvonalazta a sváb települések és hagyományos építkezésük specifikus vonásait. A kérdésfelvetése önmagában érdekes, s tanulságosak azon megállapításai, hogy a 20. század utolsó harmadában még fellelhető etnikus jegyek elsősorban a svábok közös telepítésének rendjében és társadalmukban, például az örökösödési rendjükben gyökerezik, mert a többi, a táji adottságok és a környező magyar települések által is befolyásolt kulturális vonásaik lényegesen mobilabbak voltak (Balassa 1984, 267-280). 2. 1964-ben jelent meg Balassa Iván monografikus feldolgozása, melyben a hagyományos gazdálkodás, különösen a gabonatermesztés avatott kutatójaként a kárpáti és az alpi területekkel érintkező középhegységi térség történeti tája, az abaúji Hegyköz földművelésének történeti-néprajzi feltárására vállalkozott. Egy olyan vidék és az érintkező tájak 22 települését vizsgálta meg, ahol a földművelés mellett az állattartás, az erdő és a gyümölcstermesztés jelentette a megélhetés alapját, és a sokféle tevékenység az alföldi paraszti közösségektől eltérő társadalomszerkezetbe volt beágyazva; ahol a gyenge minőségű talaj, a hegyek közötti elzártság, a zord időjárás, nem utolsósorban a nagybirtokok szorítása konzerválta a paraszti munka eszközkészletét és technikáját, s a gyenge megtartó erő a népesség erős fluktuációját eredményezte, beleértve az idegen ajkú csoportok megtelepedését is (Balassa 1964/2000). Nemcsak felmérte a hegyvidéki gazdálkodás archaikus vonásokat őrző jellegét, hanem a 17. századtól a termelőszövetkezetek megalakulásáig egy történeti ívként rajzolta meg változásainak folyamatát. Munkájának egyik pillére a gazdaságtörténet, aminek tanulságait értő módon fonta egybe a recens gyűjtések adataival, hangsúlyozva a Hegyköz falvainak történetileg változó gazdasági szerepét és megtartó erejét. A vizsgált falvak népességtörténetének időrendjét és változását a műveltség egészét ért hatásokkal kapcsolja össze (Ikvai 1965, 477—478). Balassa folyamatrajzában a nyomásos gazdálkodás, a nyomásokon kívüli földek használata, a talajmegmunkálás eszközei és technikája, a különböző növénykultúrák módosulása, a rétgazdálkodás és még számos témakör három-négy évszázados folyamat nyalábjai szervesülnek. Rámutat, hogy a történeti táj nem egységes, és a nyitottabb déli részt könnyebben érik el a különféle hatások. Részletezően tárgyalja a vidék gazdálkodásának eszközkapcsolatait mind a kárpáti térséggel, mint pedig Tokaj-Hegyaljával és a magyar Alföld északi sávjával, bemutatva az azokat hordozó csoportok időszakos vándorlásait is. Felismeri, hogy főként a relatív modernizációval, inkább a táj délebbi részén jelennek meg az alföldi földművelés egyes eszközei és technikái (pl. a kaszás aratás, csapófás kaszák, 18 kévés gabonakeresztek), azonban a Hegyköz középhegységi mezőgazdálkodása többet megőrzött azoknál a magashegyi földművelés elemeiből. A kötetben sokféle módon megnyilatkozik a nyelvész kutató is: a Hegyköz tájfogalom elterjedésétől az egyes eszközök és eljárásmódok elnevezéséig tárja fel a nyelv történeti rétegeit és az idegen nyelvű telepes népesség ez irányú hatását. Balassa Ivánnak a hegyközi földművelésről írt monográfiája — együtt Ikvai Nándor 1967-ben megjelent hasonló zempléni összegzésével — máig az alapja a középhegységi területek agráretnográfiai ismeretének (Ikvai 1967). Eszakkelet-Magyarország, Zemplén mellett Szabolcs, Szatmár, Bereg és Ugocsa 18—19. századi levéltári iratai adták a tényanyagát Balassa Iván extenzív állattartással foglalkozó tanulmányának is. Egyfajta rendszerként írta le a folyók mentének ártéri tölgyeseire vándoroltatott sertésnyájak legeltetését, a víz menti takarmánybázis hasznosításának rendjét és gyakorlatát. (Tanulmányában jelentős helyet foglal el néhány bodrogközi település erdeire, főként a Sátoraljaújhelyhez tartozó, Bodrog menti Longi erdő makkoltatására vonatkozó levéltári anyag.) Igazolta, hogy az avas szavunk a nyár végétől tilalmasban tartott, az ősz folyamán — helyi és máshonnan fogadott állatállománnyal makkoltatott — erdőterületet jelölte. A szó jelentéstörténetéhez Balassa külön tanulmányban kapcsolta hozzá az extenzív állattartás másik két műszavát, a pásztorkodás takarmánybázisához köthető avaré.s a havas kifejezéseket (Balassa 1973c—d; Szabadfalvi 1970). 3. A pataki várból Balassa Iván első gyűjtőútjai a Bodrogközbe vezettek. Ahogy visszaemlékezésében fogalmazott: „Szinte egyetlen település sem akadt a magyarországi Bodrogközben, melyben ne lettek volna olyanok, akik nemcsak segítették a múzeumot, hanem maguk is a gyűjtők egyre népesedő táborához csatlakoztak(Balassa 2002,25)
