Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 55. (Miskolc, 2016)
Történettudomány - Bodnár Krisztina: Dókus László végrendelete
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve LV (2016), 187—196. DÓKUS LÁSZLÓ VÉGRENDELETE Bodnár Krisztián Debreceni Egyetem BTK, Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola Absztrakt: Dókus László (1786—1858) egy Zemplén megyében (és a 19. század közepétől országosan is) jelentős hivatali pozíciókat betöltő református köznemesi család sarja volt. Ennek ellenére mind az ő személyével, mind a famíliával viszonylag keveset foglalkozott a történettudomány és a helytörténet-írás is. A tanulmány e korszereplő 1858-ban készült végrendeletét elemzi, kitérve a testáló lehetséges én-ábrázolásaira, pályafutására, a családi vagyonszerzés és -átörökítés stratégiáira, a családtagok közötti viszonyokra, azaz a köznemesi mentalitás egyik változatát mutatja be, miközben a vonatkozó szakirodalom egyes megállapításaira is reflektál. Kulcsszavak: Dókus László, Zemplén vármegye, végrendelet, köznemesség, mentalitás A végrendeleteket, mint forrásokat az utóbbi évtizedek magyar történetírása is felfedezte, különböző módszerekkel vizsgálva és más-más perspektívákból szemlélve azokat. Mátay Mónika doktori disszertációja például több testamentum elemzéséből kerekít ki egy elbeszélést (MÁTAY 2002). A másik típusú kutatás során egyetlen végrendelet tartalmára és lehetséges olvasataira koncentrálnak a történészek. Miközben a „hétköznapi” emberek újra megjelentek a történetírásban (a végrendeletek kapcsán is, FENYVES-HALMOS 2010,181-193),még mindig népszerűek a „nagy emberek” élettörténeteivel foglalkozó munkák is; ez utóbbira példa az egy évtizede megjelent testamentumgyűjtemény, amely közismert magyar művészek, politikusok végakaratát adja közre (CSIFFÁRY 2006). Zömmel a szűkebb értelemben vett Magyarország lakóinak életét ismerhetjük meg ezekből a művekből, míg például Papp Klára a közelmúltban foglalkozott erdélyi végrendeletekkel is (PAPP 2013). Azonban úgy tűnik, Magyarországon az önmagában véve értékes forráspublikálások és -elemzések mellett az elméleti problémákat némileg mellőzték, kevésbé foglalkoztak például azzal, hogy az ilyen jellegű iratok rávilágíthatnak egyes korszereplők vagy családok anyagi helyzetére, mentalitására, a családtagok közötti jó vagy rossz viszonyra, a szokásokra, a nyelvhasználatra (Iványosi- Szabó Tibor vagy Németh Zoltán például röviden ugyan, de szóltak ezekről a kérdésekről a munkáik bevezetésében, IVÁNYOSI-SZABÓ-TÓTH 2002, 6; NÉMETH 1987, 7). De ugyanígy elhanyagolták a testamentumoknak mint narratív forrásoknak az elméleti elemzését, nem fordítottak elegendő figyelmet arra, hogy a végrendelkezők hogyan ábrázolták önmagukat, milyen életpályát (rekonstruáltak önmaguk és az utókor számára. A kvantitatív, illetve a kvalitatív elemzés közötti különbségek elméleti jellegű feltárása és a két perspektíva lehetséges módszertani eredményeinek feltérképezése is kisebb figyelmet kapott eddig a magyar történettudományban. Kivétel például a már említett Mátay Mónika, aki egy 2004-es tanulmányában ezeket a kérdéseket is felvetette, s nemzetközi kitekintést is adott (MÁTAY 2004, 248-270). Rengeteg olyan történelmi személyiség végrendeletét publikálták már tehát, aki a „második” vagy a „harmadik vonalba” tartozott a korszereplők között. Ilyennek tűnhet első pillantásra a jelen esetben kiválasztott személy, Dókus László is, aki bár hipotézisem szerint szintén kevésbé jelentős és szervilis figurája volt a 19. század eleji Magyarországnak,1 mégis egyrészt politikusként 1 Dókus László nem hagyott maga után visszaemlékezéseket, kevés személyes jellegű forrás kapcsolható hozzá, így a személyiségéről kevés dolgot állíthatunk teljes biztonsággal. Ha azonban a szerepeiben próbáljuk őt megragadni, azt láthatjuk, hogy hivatali pozícióit a politizáló köznemesség hangadó csoportjainak megelégedésére töltötte be, hiszen a korabeli vonatkozó jegyzőkönyvekben a kötelességeit híven teljesítő személyként szólnak róla. Szintén ezt a hajlamát tanúsítja a Wesselényi Miklós, illetve a Kossuth Lajos ellen indított felségsértési perekben játszott szerepe, ahol ismét csak a felsőbb helyről érkezett parancsok kritikátlan végrehajtójaként találkozhatunk vele. Valószínűleg az sem véletlen, hogy 1831-től kezdődően
