Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Művészettörténet - Pirint Andrea: Vissza a barokkhoz. Barokk festménymásolatok a Herman Ottó Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében
498 Pirint Andrea tárlatban való tényleges „felhasználástól” függetlenül, olykor egészen másféle szempontú megközelítésben is értelmet nyerhettek. A Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményében fellelhető, barokk kori festményekről készített másolatok összefoglaló közreadását a Képtárhoz kapcsolódó időszaki kiállítás ösztönözte. Az itt ismertetett tárgycsoport azonban nem fedi le a tárlat teljes anyagát, ugyanakkor valamennyi tételére kiterjedően nem is képezi annak részét. Az alkotások megközelítési módja ugyancsak eltér a kiállítás szemléletétől. Míg a tárlat elsősorban az ábrázolt témákra, történetekre helyezte a hangsúlyt, az itt katalogizált másolatokat a narráció elkerülésével, kizárólag mint recepciótörténeti forrásokat, a barokk megítélésének történetével foglalkozó kutatás támogatására adjuk közre.3 KÖZELÍTÉSEK A BAROKKHOZ Az a sokrétű és sokarcú művészeti stílus, amely a kései reneszánsz művészet alapjain a 16. század végi Itáliában született meg, s amely szétterjedve Európában és a gyarmatokon mintegy 150 éven át korstílusként határozta meg a legkülönfélébb művészeti ágak szellemi tartalmát és formai megjelenését, a 18. század végén, utólagosan kapta barokk elnevezését. A szó eredete vitatott. Valószínű forrásának a portugál, ill. spanyol barruca ibarruecó) szót tartják, amellyel a szabálytalan formájú, nem tökéletes formájú igazgyöngyöt jelölték, s amelynek az olasz nyelvben meghonosult, tartalmilag módosult alakja szolgálhatott először egy stílus megnevezésére. Az olasz barocco nyakatekert következtetést, kicsavart gondolkodást jelent, amiből kitetszik, hogy az elnevezés pejoratív jelentéssel bírt, s a klasszicizmus bűvöletében élő utókor lesújtó véleményét fejezte ki a megelőző időszak művészetéről. A barokk korszak hagyatékának megítélése az évszázadok során — a mindenkori uralkodó ideológiák és művészeti törekvések függvényében — többször is változott, újraértékelődött. Leáldozását követő újbóli „felértékelésére” szórványosan már a 19. század elejétől példákat találunk (így Géricault, Delacroix 3 Az előzetes eredmények közreadása: Közelítések a barokkhoz. Barokk festménymásolatok a Herman Ottó Múzeum Képző- művészeti Gyűjteményében. Történelem és Musyeológia — Internetes Folyóirat Miskolcon 1. (2014)/2. http://www.hermuz.hu/hom/ images/latogatoinknak/history-joumal/pdf/l_2014_2/PIRINT. pdf (Kézirat lezárása: 2014 novemberében.) A Képzőművészeti Egyetem felől utóbb érkező, Révész Emesének köszönhető adatközlések jelentős mértékben pontosították a műtárgyakra vonatkozó ismereteket. Jelen publikáció az újabb adatokat hasznosító, átdolgozott és bővített közreadás. munkásságában), de szélesebb körben csak a század közepétől, a realista tendenciák térnyerésével kapott megtisztelő figyelmet. A művészek közül egyre többen fordultak érdeklődéssel a barokk nagymesterek felé, előfutárt látva bennük. Az értő odafigyelésre tehát először a művészeti gyakorlat mutatott példát, a művészettörténet-írás csak a század végére rehabilitálta a lenézett korszakot, egyúttal történetileg is rendezte azt. Heinrich Wölfflin (1864-1945) 1888-ban megjelenő tanulmányában elsők között használta az addig alig leplezetten becsmérlő barokk terminust mellékíz nélkül, s ugyancsak pionírként alkalmazta egy korstílus megjelölésére (WÖLFFLIN 1888). Gyakorlati síkon a historizmus hozta meg az igazi revelációt. A hivatalos művészetben a történelmi stílusok utánzása dominált, amely a különféle korok stílusjegyeinek olykor tiszta felelevenítésében, gyakrabban azok kevert alkalmazásában, eklektikájában mutatkozott meg. A historizmus által életre hívott neobarokk elsősorban az építészetben és az iparművészeiben kapott kitüntetett szerepet, de a képzőművészetre is erős hatást gyakorolt. Noha a régi korstílust felélesztő neobarokk nem definiálható a történelmi barokk par excellence megújulásaként, a transzponálás szándéka mindenképpen érdeklődést keltett az autentikus alkotások iránt.4 * * A barokk emlékek elmélyült tanulmányozása a hivatalos művészetet támogató akadémiai oktatásnak is szerves részévé vált. Letűnt korok művészeti eredményeinek tanulmányozása, ezen belül is a másolás útján való „birtokbavétel” a festőművészek intézményes oktatásának, egyúttal az önképzésnek már nagy múltra visszatekintő hagyományos módszerének számított a 19. század végére. Nagymesterek remekműveinek pontos lemásolása, vagy éppen csak vázlatos rögzítése segítséget nyújt az alkotás megértésében, a festőtechnika, színkezelés, kompozíciós sémák alapos elsajátításában. Az egyetemes képzőművészet múzeumok által őrzött remekműveinek másolás útján való megismerése a másoló fejlődését, a tapasztalatok integrálásával saját művészi gyakorlatának tökéletesedését szolgálta. A következetesen alkalmazott oktatási módszer egyik leggazdagabb tárgyiasult magyarországi eredménye az I. Festészeti Mesteriskola másolatgyűjteménye volt. A Mesteriskola az 1871-ben alapított Mintarajztanoda és Rajztanárképző (a későbbi Képzőművészeti Főiskola, a mai Képzőművészeti Egyetem) mellett, attól függetlenül 1882-ben kezdte meg működését, s a művészképzés céljait szolgálta. 4 A barokk megítélésének változására fókuszáló legalaposabb hazai tudományos mű Széphelyi F. György PhD értekezése (ELTE, 2009). Részleges közlése: SZÉPHELYI F. 2014.
