Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Mikita Gábor: Átdíszletezések. A magyar színházak államosítása
476 Mikita Gábor pénzügyi keretéből ugyanis nem kívánták finanszírozni a fűtés, világítás költségeit. Ezek összegét mint „természetbeni juttatásokat” továbbra is a városoknak kellett kigazdálkodniuk. Pénztámogatást azonban a városok már nem utalhattak ki. A városok feladataként jelölte ki a társulatok tájszínházi működésének biztosítását — többek között a falvakba vitt produkciók utaztatásának feladata, autóbuszok illetve tehergépkocsik rendelkezésre bocsátása is a településekre hárult, éppúgy mint a bányásztársulat esetében a művészek, műszaki dolgozók elszállásolása is. A miniszteri javaslat alapján 1949. augusztus 9-én nyújtotta be a pénzügyminisztérium Dr. Antos István államtitkár aláírásával a Népgazdasági Tanácshoz a vidéki színházak állami kezelésbe vételéről szóló előterjesztést. Majd ez alapján a Népgazdasági Tanács 101/1949. sz. határozatát — amely az „Indokolásiig terjedő részt tartalmazta — Gerő Ernő államtitkár, a Népgazdasági Tanács elnöke és Szita János, a Népgazdasági Tanács titkára 1949. augusztus 11-én írta alá. A vidéki színházak államosítását 1949. szeptember 2-án a népművelésügyi minisztériumban rendezett tanácskozáson jelentették be. Szeptember 5-én pedig a sajtó már közreadta az új vidéki igazgatók névsorát: Szegeden Benkő Miklós, Debrecenben Horváth Jenő, Miskolcon Szendrő Ferenc, Pécsett Szendrő József, Győrött Gál István, Szolnokon Márki Géza, a bányásztársulatnál Horváth Ferenc lett az igazgató. A próbák egységesen szeptember 15-én kezdődtek, és október első napjaiban tartották az első bemutatókat. TENDENCIÁK AZ ELSŐ ÁLLAMOSÍTOTT ÉVADBAN Az első államosított évad vezetői nyilatkozatai, sajtóértékelései színházi életünk újjászületéséről, „milliók színházának” megteremtéséről adtak hírt. S már az első évad látványos eredményei jelezték, hogy a korszakra jellemző túlzó frázisoktól függetlenül valóban érdemi változás ment végbe, amely elsősorban a vidéki színjátszás helyzetében teremtett gyökeresen új állapotokat. Elsőként kell említeni a közönség számának és szociális összetételének változását. A kultúra demokratizálódásának jegyében a korszak egyik fő törekvése a „korábbi kiváltságos osztályok” „kultúrmonopóliumá- nak” felszámolása volt: „A színház nem lehet kevesek szórakozóhelye. Feladatát csak akkor tölti be helyesen, ha olyan kulturális intézménnyé emelkedik, amely a széles tömegekre támaszkodva szolgálja a legnemesebb értelemben vett műveltséget” — figyelmeztetett a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1947-ben a vidéki igazgatók kötelezettségeit megfogalmazó körlevelében (DANCS 1990, 179). Ennek megfelelően már az államosítást megelőzően is egyre nagyobb súlyt fektettek a radikális közönségszervezésre. „Szolgálja a színház a szovjet művészet példája nyomán a dolgozók kulturális felemelkedését!” — fogalmazta meg a kultúrpolitikai célkitűzést a miskolci színház évadnyitó ünnepségéről szóló sajtócikk már a címében is.8 Ortutay Gyula a vidéki színházak államosítására vonatkozó javaslatában már tényként közölte vidéken a színházlátogatás megszervezésének megindítását a tömegszervezeteken keresztül. Minden vállalatnál, üzemnél közönségszervezési központot hoztak létre, színházi kultúrfelelősöket jelöltek ki, akiknek feladata volt többek között a bérlők szervezése. „A közönségszervezés is az osztályharc fegyvere” — jelszavával versenyt indítottak az üzemek között. A legtöbb bérletet a fővárosban a Vasas szakszervezet vásárolta, vidéken a Diósgyőri Vasgyár dolgozói 2500 bérlet megvételével végeztek az élen. A Szakszervezeti Tanács által irányított erőszakos közönségszervező mozgalom eredményeként az 1949/50-es évadra az előző évi 28 000 bérlettel szemben 70 000-et adtak el: „Hatalmas eredményeket ért el a közönségszervezési mozgalom” — értékelte többek között a Szabad S^ó az akciót.9 Az olcsó bérletrendszer bevezetése mellett olcsóbb színházi villamosjegyeket, külön autóbuszjáratokat is szerveztek a munkásközönség számára. Az új közönség szervezését a kultúrpolitikai célok mellett természetesen a bevételnövelés érdekében is szorgalmazták. 1946 novemberében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti ügyosztálya felhívta Miskolc segélyt kérő polgármesterének figyelmét: „a színház támogatása elsősorban társadalmi feladat. Kérem Polgármester urat, hogy a színházlátogató közönség megszervezését és a színház kulturális munkájának biztosítását szolgáló egyesüléseket (Munkáskultúrszövetség, színpártoló egyesület stb.) támogassa” (DANCS 1990, 274). A falvak színházi ellátása is a nagy társulatok feladata lett. A tájolásról folyamatosan színes riportokban számol be a sajtó, így nyomon követik a miskolci társulat Tartuffe előadását Múcsony-Albertfalvától Sajókazáig, amelyet a november végi miskolci premier előtt 18 községbe vittek el.10 Az új közönség megteremtése, a színház birtokba vétele bár alapvetően politikai célzatú volt, hozzájárult a műsorrend és a színvonal emelkedéséhez is. A magas nézőszám ugyanis lehetővé tette egy-egy produkció 8 Es^ak -Magyara rstyág, 1948. 9 Szabad S%p, 1949. október 20. 10 S^ínhá^ésMo%i, 1949. október 28.,Miskolc^}Hírlap, 1949. október 20.
