Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)

Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)

436

Surányi Béla

pesség szociális helyzetén. A telepítési törvényként ismert kormányintézkedés végrehajtása a háborús évek alatt is folyt, de befejezéséről nem beszélhetünk, s talán 800 parasztcsalád problémáját oldotta meg 80 ezer helyett. Az 1940. évi IV. te. (NAGY 2003,298) - kishaszonbérleti törvény — elfogadására már a szélsőjobb térnyerése idején került sor. „A földbirtok-politikai törekvések törvényes alapját az 1940. évi IV. te. képezi. Ez utóbbi törvény lett volna hivatva nagyobb lendületet adni a földhöz juttatásnak, különösen azáltal, hogy a nagyobb anyagi áldozatokkal járó tulajdoni juttatás helyett a kisebb anyagi eszközökkel megoldható kishaszonbérletek útján vezeti le a földigénylést” (NAGY 2003, 304-305). A háborúba való belépés gátat szabott megvalósításának. A második zsidótörvény — 1939-ben — kötelezte érintett állampolgárait tulajdonuk átadására, amit kiterjesztettek a pénzintézetek és társas vállalkozásaik tulajdonában lévő földekre is (NAGY 2003, 294).

„1920-1940 között három alkalommal történt kísérlet a rendkívül egészségtelen magyarországi birtokszerkezet megváltoztatására, eredménytelenül. A nagybirtok fennmaradásáért harcoló politikai erők kisebb eredmények árán mindenkor vakvágányra futtatták a legszolidabb reformtörekvéseket is” (NAGY 2003, 310).

A 600/1945. ME. sz. rendelet, törvényesített formája az 1945. évi VI. te., átrajzolta a hazai birtokszerkezetet (DONÁTH 1970,18-19, 27),23 ami a magyar mezőgazdaságban egy időre a kisüzemek túlsúlyát eredményezte, vagyis a családi munkaerőre hagyatkozó paraszti gazdálkodást. A földreform megszületése során két elképzelés körvonalazódott (DONÁTH 1977, 40—45, FODOR 2005, 58-69):

— a birtokos (polgárparaszti) parasztság szemlélete (a Független Kisgazdapárt képviselte)

— a szegényparasztság elképzelése (a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt képviselte)

Ha csak a termelés szempontjait nézzük, az első elképzelés a tőkés fejlődést jobban elősegítette volna, míg a második megoldás az előző rendszer magántulajdonának megszüntetésére törekedett, és nemcsak antifeudális, hanem antikapitalista jelleget is képviselt. A két elképzelés különbözött a végrehajtás lebonyolításában is. Az ország még háborús színtér volt, így 1945 nagy eredménye nélkülözte a parlamenti vitát, és a szegényparaszti megoldás tört utat magának. Az őszi parlamenti választások után — a kisgazdapárt győzelmével — helyenként előfordult a törvény felül23 Lásd még: Az 1945. évi földreform 50. évfordulója alkalmából tartott tudományos konferencia Debrecenben. Agrártörténeti Szemle 1995, XXXVII. 1-4.

vizsgálatának követelése. De a reformot nem követte a paraszti gazdálkodás modernizációja, helyette a kibontakozó pártállami diktatúra a nagyüzemet nyújtotta a parasztságnak, ami a korabeli helyzetben nem a fejlődés motorját jelentette. 1948 után a naturál gazdálkodás, a „határ a csillagos ég” gazdaságpolitika távlatnélkülivé tette a jövőt a parasztság számára, a kiábrándultság elvándorláshoz, a gazdálkodás feladásához vezetett. Amíg a paraszti magántulajdonba került föld az egyéni gazdálkodás színtere volt, addig az iparban gőzerővel folyt az államosítás. Ez az ellentmondás kiváltotta a parasztság elleni hajszát a diktatúra részéről (SURÁNYI 2013, 95-96).

1945—1956 között változó intenzitással folyt a termelőszövetkezetek szervezése, amely közé ékelődött Nagy Imre miniszterelnöksége 1953—1955 között. A nehézségekkel küzdő közös gazdálkodás ellenére is korlátozták a magántulajdonban lévő földterület nagyságát, ami legfeljebb 25 kát. hold lehetett. Aki nem hivatásszerűen gazdálkodott, annak egy kát. hold szántóföld lehetett tulajdonában. A társadalmasított földtulajdonból a kistermelőket kizárták, földforgalom nem létezett.

1959—1961 között zajlott a nagyüzemesítés (KOZMA 2013) második hulláma, amelynek eredményeként az összes szántóterület 96%-a a szövetkezetek és állami gazdaságok használatába került. Az 1961. évi VI. te. szerint a földhasználat és földtulajdon elkerült egymástól, vagyis a „mások földjén” gazdálkodtak a nagyüzemek. Az 1967. évi IV. te. lehetővé tette, hogy a termelőszövetkezetek is szerezhessenek termőföld tulajdont, vagyis annak a tulajdonába kerüljön a föld, aki használja. Az 1967. évi III. te. meghatározta a szövetkezeti föld- használat kereteit, jellemezvén a termelőszövetkezetet, mint szocialista mezőgazdasági nagyüzemet. A háztáji juttatásból részesedhettek a termelőszövetkezeti tagokon kívül más személyek is (800 négyszögöl), amelyet az 1987. évi I. te. egy kát. holdban rögzített.

A háztáji földterület a termelőszövetkezeti tag kiegészítő gazdasága volt, amely egy kát. holdat nem haladhatott meg. Ezekre az egy kát. holdas területekre úgy tekinthetünk a későbbiekben, mint a piacgazdálkodás színtereire, hiszen a magán árutermelés kicsiny, de fontos egységei voltak, ahol őrződött a paraszti gazdálkodás hagyománya. Az 1976. évi 33. tvr. az állami és szövetkezeti tulajdon védelmében született, egyúttal a földet — tulajdonformától eltekintve — nemzeti kincsként nevesítette. Ez utóbbit az MSZMP XI. kongresszusán elfogadott programnyilatkozat fogalmazta meg először. Állami vagy szövetkezeti tulajdonú föld más tulajdonba nem kerülhetett, csak tartós haszná