Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896—1989) 435 birtokká lettek, de a nagy uradalmak birtokállománya épségben maradt. A jobbágyfelszabadítás nálunk a szó birtokpolitikai értelmében nem jelentett földreformot, csupán a tényleges állapotot szentesítette a szabadelvű jogrendszer és gazdasági fejlődés következményeinek megfelelően. A zsellérek és szabad mezőgazdasági munkások hatalmas rétege azonban semmi előnyét nem látta [a ...] nagy átalakulásnak” — írja KEREK Mihály (KERÉK 1941, 16—17). Vagyis megszűnt a feudalizmus, mint politikai, gazdasági rendszer, de alapeleme, a földbirtok változatlan maradt. Az uralkodó elit szívósan ragaszkodott „múltjához”, ami a 20. századra súlyos teherként nehezedett a hazai agráriumra, nem beszélve ennek társadalmi következményeiről. Törvények sokasága született, de a földreform nem tartozott közéjük (WIENER 1901, 8-13).22 A nagybirtok túlsúlyát jelezte, hogy a 19. század végén az 1.000 kát. hold fölötti gazdaságok számát illetően részesedésük 0,2% volt, egyidejűleg a földterület 32,3%-át tartották kézben (KERÉK 1939, 64, 66). A 19—20. század fordulóján zajló birtokreform-vita — benne DARÁNYI két telepítési javaslatával — jelezte, hogy a magyar földkérdés ideológiai, politikai kérdéssé terebélyesedett, nacionalista felhangoktól sem mentesen. Elvi politikai indíttatású, érdekérvényesítő törekvések kereszttüzébe került, a megoldás azonban elmaradt. Másfél évtized eredménye egy parcellázó pénzintézet (altruista bank) „világra hozatalával” íródott be a magyar agrártörténet lapjaira (KERÉK 1939, 74-109). Az 1920. évi XXXVI. te. (NAGY 2003, 77-79), majd az 1924. évi VII. te. (KERÉK 1939,195), amely kibővítette a földhöz és házhelyhez juttathatók körét, azt eredményezte, hogy az ország 16,15 millió kát. hold nagyságú mezőgazdasági hasznosítású földjéből 1,120.214 kát. hold földet osztottak ki, különféle jogcímen (NAGY 2003,157). A nagybirtok túlsúlya lényegében változatlan 22 A földreform végrehajtása a hazai mezőgazdaság-politika egy vonulatát jelentette. Az agráriumban számos kérdés várt megoldásra. 1889-től működött az önálló földművelésügyi minisztérium. Szapáry Gyula, Bethlen András, Festetics Andor után Darányi Ignác minisztersége alatt vált a termeléspolitikán keresztül az agrárpolitika egyúttal szociálpolitikai megoldássá is, az állam szerepvállalásával, noha Darányi birtokpolitikai törekvései kudarcot szenvedtek. „Tisza (István) birtokpolitikai és parasztvédő kérdésekben a mozdulatlanság álláspontjára helyezkedett [...] Tisza és pártja a rideg párturalmon kívül semmi másra tekintettel nincs. E% valódi sorscsapás” - írta Majláth József gróf Széchenyi Aladár grófnak. „... a birtokreformot ne a radikális elemek, hanem a magyar főnemesség, a magyar birtokos osztály vegye kezébe és kezdeményezze. A magyar birtokos osztály jövőjét azpn a politikai szemponton látom megfordulni, hogy a birtokpolitikai reformot ki csinálja megl’ — Lásd KEREK 1939,142-143. maradt, hiszen ez a birtokkategória 100-140 ezer kát. hold átadásával átvészelte a földreformot (NAGY 2003, 159) , s az ország mezőgazdasági területének mindössze 8%-át érintette a földosztás. Ezen túlmenően azonban a művelési ágakon belül a nagybirtok térvesztése elérte a 12-13%-ot. A 100 kát. holdon felüli birtokok földterületének aránya csak 5%-kal csökkent (NAGY 2003, 160) . Mindezt tetézte, hogy a korlátolt forgalmú birtokok, benne az egyházi tulajdonban lévők, érintetlenek maradtak. Külön figyelmet érdemelnek a hitbizományi földtulajdonok, melyeket tilos volt elidegeníteni, elajándékozni, megterhelni vagy felosztani. Az 1687. évi IX. te. a főnemesség, az 1723. évi L. te. pedig a köznemesség számára tette lehetővé hitbizományi birtok alapítását (SIMÁNDI 1999, 152). Létesítésük folyamatos volt. Kiváltképpen bővelkedett a 19. század új hitbizományok megszületésében, melyek mindegyike primogenitura (a tulajdonos elsőszülött fia örökölt) öröklést követett (FEJES 1943, 89). A két világháború között a magyar földkérdésben lényeges előrelépés a már említett 1920. évi felemás földreformot követően nem történt, hiszen az 1936. évi XI. te. a családi hitbizományokról és hitbizományi kisbirtokokról rendelkezett, s valójában magát a hit- bizomány intézményét kívánta megreformálni, nem pedig részben vagy egészében eltörölni (KERÉK 1939, 256, NAGY 2003, 235—240). Ezen intézmény a feudális kötöttségek utolsó bástyáját jelentette, amely a kapitalista mezőgazdaság kiteljesedését gátolta. Ellentmondásos fogadtatásra talált még a nagybirtok részéről is a törvény (NAGY 2003, 235). Ugyanakkor „... felfújták korszakalkotó reformmá, holott 40-50 család örökösödési viszonyait szabályozta” (KERÉK 1939, 261). A hitbizományi törvény után rövidesen beterjesztette Darányi Kálmán FM miniszter a telepítési törvényt (NAGY 2003, 240-241) - 1936. évi XXVII. te. a telepítésről és más birtokpolitikai intézkedésről —, ami a baloldali ellenzék és a tömegek felé kívánt gesztust tenni, egyúttal nem állt szándékában a nagybirtok felszámolása. Míg az 1920-as évek földosztása egy évtized alatt egy millió kát. hold parcellázását eredményezte, az 1936. évi viszont 25 év alatt csak 270 ezer kát. holdon kívánt kisbirtokot, 170 ezer kát. holdon pedig kisbérieteket létesíteni. A felhasználható földterület jegyzékéből kitűnik, hogy szó sem volt radikális földreformról (NAGY 2003,257), mert a hitbizományokon kívül 103 birtok volt, amelyet területátadásra lehetett kötelezni. A törvény eredetileg a telepítésről szólt, de ez a cél később háttérbe szorult (KERÉK 1939, 276, 278, 280), s a kisbéried rendszert helyezte előtérbe. Annyi bizonyos, hogy nem javított a mezőgazdasági né
