Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896—1989) 433 A mezőgazdasági termelés 1949—1954 között — 1951 kivételével - elmaradt 1938-hoz viszonyítva (SZAKÁCS 1979, 80—81). Bár a kedvezőtlen időjárás közrejátszott a hozamok csökkenésében, végső soron a kedvezőtlen agrárpolitika volt a gondok okozója. így a növekvő adó- és beszolgáltatási terhek, amelyek jelentősen emelkedtek az újjáépítés éveihez képest. Ugyanakkor visszaesett az agrárberuházások aránya. A kollektivizálás első hulláma (1948—1949) után az állami támogatás csak a szövetkezeti üzemekre és az állami gazdaságokra szorítkozott (SZAKÁCS 1979, 83—85). A tagosítások — mint kényszerintézkedések — feszültséget gerjesztettek a parasztság és az állami, szövetkezeti szektor között. Felgyorsult a földfelajánlások és -elhagyás folyamata, ami növelte az állami tartalékföld nagyságát. 1952-re „a kötelező beszolgáltatás a mezőgazdasági készletgyűjtés legfőbb eszközévé vált”. Amint a korabeli törvényerejű rendelet előírta: „A beadási kötelezettségek pontos teljesítése nemcsak érdeke a parasztságnak, hanem törvényes kötelezettsége is” (SZAKÁCS 1979, 86). Az 1951. évi 2. törvényerejű rendelet — látszat parlamentarizmus keretében, rendeleti kormányzás volt — a beadás elmulasztását bűntettnek minősítette (SZAKÁCS 1979, 87). Hasonló elbírálás alá esett a termelés körében elkövetett „kötelességszegés” is (1950. évi 4. sz. törvényerejű rendelet). 1949-től mind teljesebbé vált a termelési és művelési tervlebontás (SZAKÁCS 1979,88). A korszak termelési politikájára fényt vet az 1953. év tavaszi vetésterve, amely a szántóföldi gazdálkodás állami elvárásait adja közre (SZAKÁCS 1979, 88—89). A termelési kötelezettség szabja meg a korabeli szántóföldi növénytermesztés arculatát. Példaként említendő a 83/1952. M.T. rendelet, amely elrendeli a sörárpa, a cirok, a fűszerpaprika, a rostlen és a vöröshagyma művelését. Az egyéni gazdálkodók számára is előírták az ország egész területén szántóföldjük arányában, pl. a napraforgó-, a lucerna-, a vöröshere-, a baltacím- és a burgonya termesztését. Az egyéni termelők — az akkoriban dívó — négyzetes művelésű kukoricatermesztés elmaradásának ellentételezéseként, köztes vetésben babot voltak kötelesek vetni, megyénként megadva ennek százalékos arányát. A tavaszi búza-, árpa-, zab-, burgonya- és napraforgó termesztés kötelezettségét a községi vetéstervek összeállításakor állapították meg. Az igaerő-kötelezettség is a rendeleti előírások sorába tartozott. 1949 után a hazai mezőgazdasági gépgyártás áttért a nagyüzemekben használatos gépek, eszközök gyártására, így a kisgazdaságok ellátása háttérbe szorult (SZAKÁCS 1979, 89). A másik változást a műtrágya-felhasználás növekedése jelentette (SZAKÁCS 1979, 90). Noha az 1920-as évekhez képest jelentősen emelkedett, viszont az istállótrágyáé visszaesett. A két trágyaféleség összességében a szükséges igénynek csak a harmadát fedezte. A pártállam — benne a Rákosi-korszak — agrár- és termeléspolitikai döntései az MSZMP felső vezetésében születtek meg. A parlamentáris „megerősítés” másodlagos szerepet játszott. A törvényesített pártakarat hosszú ideig akadálytalanul érvényesült. Szerencsére az 1970-es évek második felétől már egyre inkább hallatta hangját a szakma is egy-egy törvény, rendelet, utasítás véglegesítése előtt, ami az 1968-ban bevezetett gazdasági reformnak volt köszönhető. (Az agrárpolitika változásáról már korábban szó esett.) A mezőgazdasági terület tulajdonosi megoszlása tükrözi, hogy az állami és a szövetkezeti szektor részesedése meghatározó volt (ROMÁNY 1996, 514). A mezőgazdasági területből 1961-ben az állami gazdaságok, kombinátok 12,40%-kal, 1968-ban 12,93%-kal, 1986- ban 12,43%-kal, a mezőgazdasági szövetkezetek (közös és háztáji) 1961-ben 69,88%-kal, 1968-ban 73,95%-kal, 1986-ban 74,67%-kal részesedtek. A mezőgazdasági szektor abban is különbözött, hogy 1956 előtt az állami gazdaságok irányítása időnként elkülönült az FM-től. A nagyüzemi átszervezés után, az 1960-as évek második felétől az állami gazdaságok egyre jobban betöltötték azt a szerepet, amelyet alapításukkor az állam rájuk szabott. .. előnyére vált a magyar mezőgazdaságnak, hogy egy jelentős területen olyan műszaki-szellemi- gazdasági koncentrációt tudtak megvalósítani, amiből merített az egész nemzetgazdaság, főképpen pedig a termelőszövetkezetek” —írja ROMÁNY Pál (ROMÁNY 1996, 515). Gondolván pl. a hibridkukorica feldolgozó (termeltető) üzemekre az állami gazdaságokban vagy új búza, napraforgó és más növényfajták behozatalára (ROMÁNY 1996, 516). 1966-ban az MSZMP IX. kongresszusa „parasztkongresszusként” vonult be a hazai agrártörténetbe, ami utalt a hazai agráriumnak a gazdasági életben betöltött szerepére. Bebizonyosodott, hogy a tervutasításos rendszer rossz hatásfokkal dolgozik (ROMÁNY 1996, 518). A gazdaságilag fejlett Nyugat — elsősorban az Egyesült Államok — zöldforradalma — bár „hivatalosan” nem szerepelt a magyar közéletben, jelen volt Magyarországon. Annak idején forradalom zajlott le a szántóföldeken, amely alapvetően javította az élelmiszerellátást a világon, és hatással volt a magyar mezőgazdaságra is. A hazai agrárium a 20. század elejétől az 1960-as évekig — minden eredménye ellenére — sem tudott fölmutatni látványos eredményeket (ROMÁNY 1996, 519). De az 1960-as évek második felétől az 1980-as évek kompéig nemzetközi figyelmet kiváltó növekedési szakaszt futott
