Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
426 Surányi Béla mezőgazdasági import volt” (HONVÁRI 2005, 691). Ebben az időszakban a gazdaságirányítás reformja egyre sürgetőbbé vált. Az MSZMP KB az erre vonatkozó irányelveket 1966-ban határozatként elfogadta, s 1968. január 1-én lépett érvénybe. A magyar gazdasági reform azonban változatlanul hagyta a hazai politikai-gazdasági rendszert. A vállalati önállóság csak formailag létezett, a gazdálkodással kapcsolatos kérdésekben a döntések jogköre a pártállam kezében maradt (HONVÁRI 2005, 720—740). Sőt, az új gazdasági mechanizmus a magyar gazdasági rendszer évtizedek óta tartó egyensúlyi gondjait sem oldotta meg. A mezőgazdaság terén a termelőszövetkezetek melléküzemági tevékenységének a legalizálása és a háztáji gazdálkodás „beemelése” a hazai nagyüzemi túlsúlyú mezőgazdasági termelésbe, sikeres agrár-, termeléspolitikának bizonyult, ugyanakkor magában hordozta a későbbiekben — 1989 után — kialakuló piacgazdaság csíráit. Már 1964-ben politikai állásfoglalás született arról, hogy „a termelőszövetkezeti tagok háztáji gazdaságait a közös gazdaságok szervesen kapcsolódó részének kell tekinteni”, noha ennek számottevő eredménye szinte kizárólag az állattenyésztésben volt (OROSZ-FÜR-ROMÁNY 1996, 637). A magyar gazdaság egészére kiterjedő reform azonban 1972 végi párthatározat kapcsán törést szenvedett, illetve lefékeződött, amihez hozzájárult, hogy a világpiacon a nyersanyagok, főként az energiahordozók ára emelkedett, és az ezt követő szerkezeti átrendeződés megkésett reakciót váltott ki a magyar gazdaságban (HON VÁRI 2005, 741, 745). A visszarendeződéssel párhuzamosan elindult a harmadik nehézipar fejlesztési program (bányászat, energiaszektor). A cserearány romlott, a világpiacon a tőkés gazdaságban tartós dekonjunktúra köszöntött be, aminek következtében 1979-ben az országban gazdaságpolitikai fordulat történt, amely a növekedés helyett az egyensúly megteremtését tekintette elsődleges feladatnak. Az agrárpolitikát illetően megjegyzendő: „... a többi kelet-európai országhoz képest a magyar szocializmus egyik sajátsága az volt, hogy a Rákosi-korszaktól eltekintve, mindig megtűrte — bizonyos területeken az egyes időszakokban még támogatta is — a nem állami tevékenység valamilyen formáját [...] az eredetileg elsősorban a családi szükséglet kielégítésére szánt háztáji és kisegítő tevékenység igen jelentős, egyáltalán nem mellőzhető szerepet tölt be a belső ellátásban és az exportban is [...] a mező- gazdaságban szerzett pozitív tapasztalatok alapján a hatalom [...] lassan teret engedett a magánvállalkozás egyéb formáinak” (HONVÁRI 2005, 747, 757—758). Az 1980-as években a politikai hatalom túlélése érdekében számos — korábban elképzelhetetlen — gazdaságpolitikai lépés megtételére kényszerült, de a helyzet javításának nem kedvezett a világgazdaság állapota. Ugyanakkor a keleti tömb vezető hatalma is óriási politikai és gazdasági nehézségekkel küzdött. Egyre világosabbá vált — amit utólag egyszerűbb felismerni —, hogy a rendszer „felélte önmagát”, nem lehet megújítani, hanem csak felszámolni. Noha a hazai mezőgazdaság „... gyorsabban reagált a kedvezőtlen közgazdasági változásokra, és 1980-tól az ipari tevékenység bővítésével, a veszteséges ágazatok csökkentésével és takarékosabb gazdálkodással a jövedelem tömegét is növelni tudta [...] Ennek forrása a gazdaságos gabonatermelés és az ipari tevékenység gyors fejlődése. Ugyanakkor megindult a kedvezőtlen jövedelmezőségű, kifejezetten eszköz- és munkaigényes ágazatok (zöldség, gyümölcs, szarvasmarha, juh) csökkenése a nagyüzemekben [...] A mezőgazdaság „iparosodásának” folyamatát jelzi az anyag-ráfordítások és az amortizáció növekedése és a nettó termelés arányának csökkenése” (NÉMETI 2003, 76-77). Az 1945 utáni magyar agrárpolitikáról elmondható — az 1960-as évek második felétől a gazdasági ráció erősödésével —, hogy a mezőgazdaság átszervezése teremtette meg az alapot az „ipari jellegű tömegtermelés” számára (NÉMETI 2003, 77—79). Jóllehet ez együtt járt a „történelmi parasztság” eltűnésével. A rendszerszemléletű fejlesztés a búzatermesztésben és a baromfitartásban vette kezdetét, de leginkább a kukoricaágazatban teljesedett ki. A különböző termelési rendszerek főként a jól gépesíthető ágazatokban voltak sikeresek. A hazai agrárium 1956 utáni szakaszának első felében a nagyobb beruházások, a második időszakban a korszerű nyugati technika, technológia, a harmadik szakaszban a szabályzókhoz igazodó szerkezetváltás és takarékosabb gazdálkodás felé terelte a hazai mező- gazdasági termelést. A mezőgazdasági alaptevékenység költségei — főleg az állattenyésztésben és a zöldséggyümölcs ágazatban — az ipari árak és az élőmunka társadalmi költségei miatt emelkedtek. A mezőgazdasági üzemek melléküzemági tevékenysége az alaptevékenység vetélytársává vált. 1970-1982 között az állattenyésztés és a szántóföldi növénytermesztés fejlődése azonos nagyságrendű volt - azonban változatlan áron számolva -, az utóbbi javára billent a mérleg nyelve. Az iparszerű tömegtermelés költségei és áralakulása kedvezőbb képet mutatott, mint a hagyományos ágazatoké.
