Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Bodnár Mónika: Adatok a miskolci németek történetéhez és kultúrájához, különös tekintettel a 18. századi evangélikus németekre
Adatok a miskolci németek történetéhez és kultúrájához... 347 Az azonos családnevű egyének közötti családi kötelékeket természetesen nem ismerjük, részletes genealógiai kutatások híján csak feltételezzük, hogy rokoni kapcsolatban állnak egymással. Az, hogy az egyik mégis ehhez, a másik ahhoz a nációhoz tartozónak vallotta magát, arra enged következtetni, hogy a 18. század végén a miskolci németek egy jelentős része már erősen az elmagyarosodás állapotában volt, illetve azok, akik korábban megtelepedtek Miskolcon, egy-két nemzedék alatt beolvadtak a többségi magyarságba. Példa erre a Melcher család, melynek nemesi ága már a 18. század első harmadában Miskolcon élt, míg iparos ága Meitner Dániel szíjgyártó személyében csak a 18. század közepe táján vagy második felében telepedett meg. Ezt a feltevést látszik alátámasztani az az egyháztörténeti emlék is, mely szerint azok az evangélikusok, kik már jobban bírták a magyar nyelvet, 1750 táján a református egyházhoz csatlakoztak. S nem egy-két családról van itt szó, kereken száz ilyen család emlékét őrizte meg a közösségi emlékezet (ZELENKA 1883, 2). Az a jelenség, hogy ugyanaz a személy hol ilyen, hol olyan nemzetiségűnek vallotta önmagát, éppen erre az átmeneti állapotra utal. Tehát a 18-19. században Miskolcra folyamatosan érkező németek rövid időn belül elmagyarosodtak, s mindig csak az újonnan betelepülők jelentették az idegen nációt. 1820-ban Rísz Pál lelkész — aki kitűnően bírta a gyülekezet mindhárom nyelvét, sőt ezen felül a latin nyelvet is (SZEBIK-VÁRHEGYI 1983, 59) - külön ünnepi éneket írt az újjáépített templom felszentelésére, melyet három nyelven kinyomtatva osztottak szét az ünneplő gyülekezet hívei között (SZEBIK-VÁRHEGYI 1983, 65). De hogy a gyülekezet tagjait már ekkor is erősen fenyegette az elmagyarosodás veszélye, jól példázzák Jozeffy Pál szuperintendens egyházlátogatásának eseményei 1824-ben, aki nyilvánvalóan ezt a veszélyt érezve szólította fel a híveket az anyanyelvhez való szilárd ragaszkodásra (SZEBIK-VÁRHEGYI, 1983, 67—68). Az elmondottak lényegén mit sem változtat, hogy a szuperintendens a szlovák hívekhez szólt, és őket óvta a beolvadástól. Az is árulkodó és sokat mondó jelenség, hogy az 1782-től vezetett egyházgyűlési jegyzőkönyvek részben latinul, részben magyarul íródtak.78 Az evangélikusok az egyházalapításkor és a későbbi években is olyan lelkipásztorokat és tanítókat kerestek, akik mindhárom nyelvet bírták. Ennek függvényében mindig, minden lelkész esetében pontosan meghatározták az egyes nyelveken megtartandó istentiszteletek rendjét (SZEBIK-VÁRHEGYI, 1983, 32-33). Ám az évek 78 Miskolci Evangélikus Egyházközség Irattára múlásával csökkent a német (és a szlovák) hívek száma, a magyaroké pedig növekedett. Talán egy későbbi írás témája lehet majd, hogy miként alakult a miskolci evangélikus németek sorsa a 19. század folyamán, az mindenesetre már itt említést érdemel, hogy 1873-ra olyan fokúvá vált az asszimiláció, hogy a német és szlovák nyelvű istentiszteletek érdeklődés híján, részvétel hiányában megszűntek, a gyülekezet teljes egészében magyarrá vált (SZEBIK-VÁRHEGYI, 1983, 171). A források arról tanúskodnak, hogy nemcsak az evangélikusok, de a katolikusok között is sok német és szlovák ajkú atyafi volt, tehát ez a gyülekezet is háromnyelvűnek tekinthető a 18. században. Ezt az etnikai sokszínűséget támasztja alá egy 1746. évi Canonica visitatio, mely szerint Mindszent anyaegyházban különböző vallású, magyar, szlovák és német nyelven beszélő nép él, igaz, azt is megjegyzi, hogy túlsúlyban van a magyar (GYULAI 1999, 146, 5. jegyzet). A miskolci minoriták 1769. évi Canonica visitatioja szerint a Boldogságos Szűz Mária és a szent apostolok ünnepein mindig volt magyar és szlovák nyelvű szentbeszéd, sőt minden hónap első vasárnapján délután két órakor német nyelvű is (GYULAI 1999, 147, 8. jegyzet). Ezt az etnikai sokszínűséget támasztja alá az az adat is, mely szerint 1787. augusztus 26-án a katolikus templomban német és tót prédikációt is kértek a hívek.79 A 18. SZÁZADI MISKOLCI NÉMETEK KULTURÁLIS HAGYATÉKA Amint fentebb már volt róla szó, a miskolci németek a 18. században felekezeti alapon szervezték meg gyermekeik oktatását. A katolikus német gyerekek tanítója 1755 előtt Joannes advena germanicuspreceptor (János jövevény német tanító) lehetett.80 Az evangélikusok emlékezete az egyházalapítás előtti időszakból Martsek György magántanító nevét őrizte meg, akit az eperjesi (Presov, Szlovákia) iskolából fogadtak, s aki a latin nyelv alapjain kívül a magyar, német és tót nyelvet, a% olvasást, vallást, számtant és egyéb kisebb tárgyakat tanított (ZELENKA 1883, 5). Az egyházalapítás után röviddel iskolaalapításra is sor került, s az egyházközség megalkotta első iskolai rendtartását. Az evangélikus egyház első tanítója Venich György volt, aki 1789-ig maradt Miskolcon. Öt követően Nagy Jánost, az osgyáni (Ozd’any, Szlovákia) gimnázium tanárát hívták meg, akit 1793-ban rektor professzorrá léptettek elő, s kántortanítónak Záborszky Sámuelt választották. A két tanerős iskolában Záborszky az alsó, Nagy a felső tagozatot vezette, ez utóbbi 1799-ben 79 HÓM HTD 74.423.27. 80 Mindszenti rk. tem-i ak. (MNL online adatbázis)
