Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Bodnár Mónika: Adatok a miskolci németek történetéhez és kultúrájához, különös tekintettel a 18. századi evangélikus németekre
328 Bodnár Mónika városközpont területén megtelepedő német lakossággal foglalkozom, ezen belül is elsősorban az evangélikus hitfelekezethez tartozók jelenlétével Miskolc 18. századi társadalmában. NÉMET TELEPESEK MISKOLCON A 18. SZÁZAD ELŐTT A 17—18. század fordulóján a háborúskodások és a pestisjárvány következtében jelentős mértékben megfogyatkozott Miskolc lakossága. Míg 1678-ban mintegy 6000 főt számlált, 1711-re ez a szám mintegy 4000 főre esett vissza (MARJALAKI 1939, 7). Más becslések szerint 1715-ben 3000 fő körüli lehetett ez a szám (FARAGÓ 2000, 153). Sőt (ármay Gyula személyében akad olyan kutató is, aki 2000 fő körülire becsüli Miskolc lakosságának számát a 18. század elején. Mint írja, a 142 éves török hódoltság megállította Miskolc fejlődését. Aki csak tehette, elhagyta a várost, lakosainak száma kétezerre csökkent. Ez a csökkenés nemcsak az elköltözéseknek volt következménye, de a pusztító járványoknak is, ugyanis ezek következtében magas volt az elhalálozási ráta. Szepessy Pál feljegyzéseire hivatkozva közli, hogy Miskolcon 1679-ben több mint 1500 halottat temettek, 1711-ben pedig 6 ezer ember halt meg pestisben. Sok família teljesen kihalt, sok ház pusztán maradt (JÁRMAY 1993, 119—120). Wertner Mórra hivatkozva azt írja, hogy 1705-ben két hónap leforgása alatt két és félezren hunytak el járványban Miskolcon (JÁRMAY 1993, 121). Az 1780-as évek elején viszont már 13 ezer körül mozgott a lakosságszám (MARJALAKI 1930, 5-6), az 1786-os népszámlálás tanúsága szerint pedig meghaladta a 14 ezret (MARJALAKI 1939, 7, FARAGÓ 2000, 153), ami a 18. század eleji adatokhoz viszonyítva óriási szám, hiszen hetvenegynéhány év alatt mintegy 350—400%-os növekedést mutat. A történeti munkákban gyakran fellelhető, már-már sztereotípia, hogy a 18. század elején Borsod vármegye az ország egyik legmagyarabb megyéje volt, s ezt a legújabb történeti kutatások sem cáfolják. Ugyanez a megállapítás érvényes a megye központi településére, Miskolcra is, mely várost a 18. századig túlnyomó többségben magyar protestánsok lakták. Nem zárható ki, sőt bizonyos, hogy németek már ezt megelőzően is megtelepedtek Miskolcon. Ám elsősorban a 18. század folyamán tapasztalható óriási lakosságszám növekedés szüntette meg a városban korábban meglevő felekezeti és nyelvi egységet, ami jelentős méretű topográfiai növekedéssel is járt. Egymás után keletkeztek az új utcák. Ezek nevét nem a hatóság állapította meg, hanem maga a nép adta, s nyilván olyan névvel illette, ami jellemezte az adott helyet. Ezért előfordul, hogy a benne megtelepedők kilétére (származására, mesterségére) is utal az utcanév. Ilyen pl. a Német utca vagy Tót utca elnevezés. A ma Kossuth utcaként ismert egykori Német utcát (mely eleinte az Újváros része volt, a főutca felé nem is volt kijárata) a régi forrásokban Német vagy Cgikó utcaként említik az ott lakó Czikó családról elnevezve. Marjalaki feltételezése szerint eredetileg többségében iparosok lakhatták, mivel a telkek itt a többi jobbágytelekhez képest zömökebbek és kisebbek.1 A fentebb említett mindkét utca még a 18. századot megelőző korokban keletkezett (GYULAI 1998a, 117-119,126-127). De a 18. században, II. József uralkodása idején is találkozunk hasonló névadási gyakorlattal. A hagyomány szerint a német posztószövők megtelepedésének emlékét őrzi nevében a Svábsor és a 13 utca (FARAGÓ 2000, 220). Az első a mai Győri kapunak, a második az e mögötti területnek felel meg, az utóbbi elnevezés a 13. században elzálogosított 13 szepesi városra, illetve az onnan érkező telepesekre utal. Tehát már a 18. századot megelőzően is számolni kell az idegenek betelepedésével, köztük a német telepesek megjelenésével. Ilyenek lehettek a 17. századi forrásokban felbukkanó Német családnevűéit, pl. Német Tamás, aki 1666-ban 99 dénár adót fizetett, Német Márton (33 dénár), s egy másik ugyanilyen nevű adózó (66 dénár) és Német Gergely (99 dénár). Vagy a kiterjedt Her família, melynek egyes családfői, Balázs, György, János és Gergely az 1666-os adóösszeírás szerint 99 dénár, 1 forint 98 dénár, 1 forint 32 dénár és ugyancsak 1 forint 32 dénár adót fizettek. A korabeli családneveket böngészve csak a fentieket sorolhatjuk a németek közé, de a sok iparos között további német származásúak is lehettek, akiket nem származásuk, hanem mesterségük szerint neveztek Sgígyártó, S^abó, Borbély, Mészáros, Takács, S^eöcs, Csapó, Kovács, Eötvös, Lakatos, Kerekgyártó stb. családnéven.1 2 Itt kell röviden kitérni a nevek — értve ez alatt a családneveket és személyneveket is — írásmódjára. Mindkettő nagy változatosságot mutat. Egyrészt azért, mert a családnevek még nem állandósultak, tehát előfordulhat, hogy ugyanarra a családra vonatkozóan több, egymástól esetleg teljesen eltérő névvel találkozunk. A változatosság esélyét növeli az idegen hangzású nevek elhallása, félrehallása, nem is beszélve a helyesírás változásairól. Ez a nagyfokú változatosság nemcsak a családnevekre, de a személynevekre is érvényes. Az 1 HÓM HTD 74.423.1. 2 HÓM HTD 74.423.7.
