Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Régészet - Simon László: Néhány régi-új adat a miskolci római denárleletről
Néhány régi-új adat a miskolci római denárleletröl 305 7. kép. A miskolci római denárlelet összetétele Fig. 7. Distribution of the Komán coin hoard of Miskolc by Emperors növekedési tendenciát (KERÉNYI 1956, 18). A leletben és B.-A.-Z. megyében is Traianus uralkodása alatt ugrásszerűen megnőtt a római érmék száma: Miskolcon 8, a megyéből 9 érme köthető a Dáciát római uralom alá hajtó császárhoz. Hadrianus uralkodása idejéből 18 pénz található a denárleletben, míg a megye többi római kori lelőhelyéről csak 8 példány ismeretes. Az Antoninus Pius császársága idejéből származó érméknél még nagyobb a különbség: a leletben 42 dénár található a 138—161 közötti időszakból, míg a megye egész területéről csak 26 példány sorolható ide. A Marcus Aurelius uralma alatti időszakot 18 érme képviseli a miskolci leletben, B.-A.-Z. megye többi császárkori lelőhelyéről további 20 pénz sorolható ide. Commodus uralkodási ideje alatti római pénzek száma a leletben 21, míg a megye többi lelőhelyéről csak 7 darab. A 2. század utolsó éveiben és a 3. század első évtizedében tovább csökken a római érmék száma: Septimius Severustól csak a miskolci denárleletben van 2 példány, míg a Claudius Albinustól 194—195-ben vert tiszakeszi dénár az egész megyében unikumnak számít. Az érméknek ez az időbeli megoszlása általánosnak mondható a hasonló időszakot lefedő éremleletek esetében: „Az 1. századból származó pénzek mennyisége nem jelentős a Barbarikum területén. Az első nagyobb mennyiségű pénzt Traianus és Hadrianus veretei jelentik. A legnagyobb mennyiségben Antoninus Pius és Marcus Aurelius pénzei szerepelnek... A Severusok uralkodása idején hirtelen visszaesés tapasztalható... A barbár földi pénzek uralkodók szerinti előfordulási gyakorisága nagyjából megfelel a szomszédos Pannónia tartományénak” (FARK AS 2001, 252). Kérdéses az éremkincs eredeti tulajdonosának etnikuma is. Bár térségünk életében a markomann háborúk óta a keleti germán csoporthoz tartozó hasding vandálok népe képezte a meghatározó erőt, bizonyos, hogy a zömében kelta, dákoktól és talán a kvádoktól is valamilyen mértékben érintett alaplakosság egy része a vandál hódítás után is helyben maradt, vagy legalábbis visszahúzódott a hegyvidékekre. Félni és féltenivalója elsősorban nekik lehetett, nem pedig az új hódítóknak. Az Északkelet-Magyarországon élő népesség egy része még a nagy háború előtt Pannóniába, mások azt követően az Alföldre települtek át (SZABÓ-VADAY 2009, 303). A Marcus Aurelius uralomra jutása (161) előtt Pannóniába települt kelta cotinusok többsége ekkor azonban már dák nevet viselt. 172-ben a markomann háború Róma szemszögéből nézve offenzív szakaszba ért, a harcok már barbár területeken zajlottak, és ez a kvádok szövetségeseit, a kelet felül szomszédos cotinusokat is érzékenyen érintette. 173-ban Marcus Aurelius az ő ellenállásukat is felszámolta, föléjük ültette egy kisebb római csapattal Tarrutenius Paternust azzal a feladattal,
