A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Tanulmányok a Herman Ottó emlékév tiszteletére - Bodnár Mónika: Egy igaz barátság története. Herman Ottó és Pósa Lajos, valamint családjaik kapcsolata levelezéseik tükrében
442 Bodnár Mónika engem ugyanaz illetne meg ő utána, mert ez is az ő öröksége lenne, ha mindjárt nemzeti ajándék is. — Szép lett volna, ha Mikszáthnétól is elvették és visszaszítták volna azt, a mit a nemzet adott letört urának. O megkapta. Nem is fáj a feje; mind az enyém. Ezt is írásba kék venni tán — Bábosi Jenővel beszélne drága Ottó bácsi e felől. Összetett kezekkel kérem, ne fordúljon el tőlem, hisz drága Ottó bácsin kívül senkim sincs az ég alatt! Ne haragudjon egyetlen Ottó bácsi hogy nagy elfoglaltságában zaklatom. De kinek a szívére boruljak - Hisz csak drága Ottó bácsiét és drága Kamilláét hallom dobogni az egész nagyvilágon a sok jó barátok között; akik eltűntek a föld színéről; legalább részemre. De nem is kívánom egygyet is látni! Egész lelkemmel, hűségemmel a legárvább kézcsókoló ölelő Leánya Liduska özvegy Pósa Lajosné Práter u. 9. 71. Ms 273/102 (MTA Könyvtárának Kézirattára) 10 oldalas kézírásos levél, Pósa Lajosné Herman Ottónak 1914. szeptember 15-e után Gyászkeretes levélpapír Drága, jó Ottó bácsi! Úgy remeg a lelkem, hogy újbóli sirámomért lefejti rólam áldó, jóságos kezét drága Ottó bácsi. De úgy érzem hogy ha nem borulhatok jóságos atyai szívére, s ki nem zokoghatom ott magamat, ismét, úgy nem áll el a szemem hulló könnye a mai kegyetlen öt percért. Ugyanis ma félre tettem a szemérmet, és amit már szeptember 15dikén kellett volna már megkapnom Wolfneréktól, drága jó uram kiadott és a minisztérium által elfogadott olvasókönyv után, erről szerződésem van, de a miről ők oly szívesen megfeledkeztek. Mikor ma délelőtt be nyitottam hozzá, így fogadott „csak három percem van.” Az én kérésem egy percig tart feleltem. Elmondva mondókám, — Majd utána nézek, hebegte. - Arra is kértem hogy legyen Dinghánál szószólóm hogy az uramnak nemzeti ajándékul adott egy két ezer K.nát írják át a nevemre, mert én azt hadikölcsönre adnám, nemes czél és egyúttal 6 év múlva egy kis gyümölcsöt hozna nekem. Erre aztán a legkíméletlenebb hangon ezeket vágta hozzám- Ezt nem magának adta a nemzet, ez egy síremlékre vagy egy achczió után esetleg szoborra lesz — minek magának?, hisz el van látva ha erre reflektál — kijelentem semmit se teszek! Azt is tudom hogy a minisztériumba kérvényt nyújtott és azt írja benne hogy nincs meg a mindennapija - ne legyen háládatlan, ne feledkezzen meg arról hogy nekünk hány ezer koronánkba került az ura temetése — ezt senki se tette volna. Jaj drága Ottó bácsi! Kést éreztem a szívemben — minek tették a lelketlenek, ha már is felhányják - hisz eltemettem volna én is a magam szegénységéből, s most nem hányná fel senki se. De akkor keseregtek. — Ne legyek háládatlan, s miért legyek hálás — ezért a háromszor adott 100 K.ért?, a mit egy szolga özvegye is megkapna 25 évi szolgálat után. De arról elfeledkeznek, hogy ők senkik semmik se voltak - az uram nevelt oda egy írói gárdát és gyűjtötte Az Én Újságom, és a könyveivel a vagyont nekik huszonöt éven át. S most ilyen elutasító kódusként mer velem beszélni! Alig bírtam a könnyeimet vissza fojtani. Mondtam én neki aztán, hogy mikor a kérvényt benyújtottam, egy koronából állott minden vagyonom. Mert ott nekem az első hónapba úgyis augusztusba adták meg 50 K híjával az először, és utoljára ígért párbért — de arról elfeledkeztek hogy élni is kell. Azt is oda vetette még a legridegebb üzleti hangon nekem Wolfner — ha olyan nagyon szegény volt Pósa, és tudta hogy nem marad utána a feleségének semmi, mért nem kötött velünk egy szerződést — mi aláírtuk volna. — Mint egy úgy adta elő, mintha az én drága jó uram engem nem becsült volna annyira, hogy a jövőmről gondoskodni érdemesítene. Azt mondtam rá neki, hogy az én uram nem is hitte először is hogy meghal szegény, másodszor meg ő oly büszke volt mint senki tán, - kérni csak az Istentől kért csupán. E sok kegyetlenségre elbúcsúztam, bizony még az utczán se tudtam a könnyeimet vissza fojtani — és egész nap könyben úszott a szívem. Ha drága Ottó bácsi még nem volt nála, tán szavánál lehetne fogni — persze erről a dologról nem említve — kössön hát szerződést — azért az egy czím használatért adja a 2 száz koronát s nem 100-at havonkint — hogy tudjam hogy szolgálatért kapom és ne legyek hálára kötelezve ezeknek a hideg hüllő lelkű üzletembereknek. De kegyetlen is az ember ember társával szemben! Ügy megrázott ez a lelkemet érintő hangulat drága Ottó bácsi, hogy egész beteg vagyok bele. így meguntam édes, drága Ottó bácsi ezt a vergődő életet. Én nekem különössen kijutott a könyből — mást se tettem csak sírtam. De jó volna már drága jó uram mellett megpihenni! Csak drága Ottó bácsi, és az én lelkem jó Kamillám szeretete erősít meg a további küzdelemre. De csüggök is hűséggel drága szívükön! Isten engem úgy segéljen! Mintha megkönnyült volna a lelkem hogy könnyeim elsírhattam az én drágáim jóságos szívén. Ne haragudjon rám édes Ottó bácsi borongásomért! u. i. Az ajtóba még azt kiáltotta utánam Wolfner, hogy egy napon jöjjek fel, sok mondanivalója lesz számomra. Félek már a késtől előre! Forró kézcsókom, s minden szeretetemmel sírig Liduskájuk.
