A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Tanulmányok a Herman Ottó emlékév tiszteletére - Pap József: Herman Ottó és a függetlenségi politika a dualizmus kori Magyarországon
402 Pap József szabadságáért, de a haza függetlenségét még sem szereti annyira, hogy saját párthíveivel békében meg tudna lenni”. Az írás Herman legrosszabb tulajdonságaként a haragtartást jelölte meg. Egy olyan kereskedőként jelenítette meg őt, aki „A haragról főkönyvet vezet, rendes »Tartozik« »Követel« rovattal. Be van ott vezetve apró cseprő neheztelés, kis harag, nagy harag, mérgelődés, gyűlölködés és engesztelhetlen gyűlölet.” Hentaller szerint Herman fő jellemvonása a megbocsátás teljes hiánya volt (Hentaller 1886, 115—116). A szerző felhívta a figyelmet arra is, hogy Herman volt az egyik legfontosabb ellenfele, az Edmund Steinacker által vezetett, Deutscher Schuverein nevű német nemzetiségi mozgalomnak. Ez a megjegyzés azért volt a szöveg szempontjából kiemelt jelentőségű, mert vele párhuzamosan azt is kiemelte, hogy Herman művei nemcsak hogy németül is megjelentek, hanem „mint tudóst a jobban ismeri a német közönség, mint a mi Akadémiánkban ülő füevő nabukado- nozórok.” Herman életének legnagyobb problémáját egyébként abban látta, hogy nem 90 évvel korábban született, „amikor szüretje volt a guillotinenak” — zárta a nem kifejezetten hízelgő jellemzést (Hentaller 1886, 116-117). Hentaller leírása azért tűnhet meglepőnek, mert az író 1881 és 1884 között Fülöpszállás függetlenségi képviselője, majd pedig a függetlenségi sajtó munkatársa volt. 1889-től ismét képviselő lett, ekkor Gyöngyösön szerzett mandátumot (Fabro—Újlaki 1906, 117). Az 1893 szeptemberében bekövetkezett pártszakadáskor pedig Herman Ottóval egy csoportba került (Vida 2011, 88—89), sőt Herman 1894 szeptemberi miskolci politikai rendezvényén is részt vett (Szabadfalvi 1977, 136—137). Ha Herman Ottó legjellemzőbb tulajdonsága lett volna a haragtartás, erre nagy valószínűséggel nem kerülhetett volna sor. Fontos azonban azt is látni, hogy a függetlenségi publicista Herman Ottóról kialakított jellemzését egy olyan időszakban közölte, amikor Herman jelentősen marginalizálódott, hiszen nem volt hajlandó elfogadni a perszonálunióra alapozott ellenzéki programot és az ekkor alakult új ellenzéki párt frakciójába sem lépett be. Mikszáth Kálmán karcolatainak, országgyűlési tudósításainak is rendszeres szereplője volt Herman Ottó. Az író politikai ellenfelét többször nevezte harcosnak, „sebeket osztogató daliának”. 1887. január 18-i tudósításában pedig a következő szavakkal mutatta be a szenvedélyektől fűtött felszólaló politikust: „A vitát Herman Ottó, a Ház sárkánya indítá meg, aki tüzet okád és mindig meg szokott enni früstökre egy embert, ha jó étvágya van többet is, de egyet mindenesetre”.2 Gyakran fordult a mikszáthi irónia Herman egyedi megjelenése, haj és szakállviselete felé. Egy 1890-es karcolatában külön történetet is kerített eköré. A „Hermán Ottó lenyíratása” címet viselő írásában a Balaton mellett madarakat megfigyelő tudóst somogyi juhászok garabonciás diáknak nézik, tőrbe csalják, és szakállát, haját levágják, melyből állatoknak való gyógyszert készítenek. Az írás befejező soraiban Tisza Lajos képviselőházi beszéde alatt, az ablakon keresztül besütő napsugárban felderengett Szeged városa: „mintegy elővarázsoltan lebegett a hallgatók előtt, a képzelet délibábjában, tarka-barka színzavarban, tornyok, kupolák, a Halácsy fúrója, a Lechner Lajos cirkalomja, a szegedi mosónék, a Pap Lajos komája, a halomra dőlt rakpart — és a Herman Ottó lenyírt feje...”3 Mikszáth ironikus írásaiban Herman Ottó regényhősként elevenedett meg. Ez az irónia szólal meg akkor is, mikor a szegedi bukást a sors szeszélyének a játékaként mutatta be, ami éppen akkor következett be, mikor Herman „népszerűtlen pókokról” szóló kutatásai után „a demokrata halakhoz fordult”. Mégis elhagyták választói — ironizált Mikszáth —„Pedig a hal mint kiválóan szegedi termék, alkalmasabb volt arra, hogy népszerűségét emelje a cívisek előtt, mint a pók”.4 A harmadik idézett írás Méhely Lajos nekrológja, mely 1915-ben jelent meg a Budapesti Szemlében (Méhely 1915, 208—216). Méhely a nekrológ műfajához méltán, a kultuszteremtés eszközéhez nyúlt és ennek megfelelően fogalmazott. A világháború diskurzusának megfelelően, az írás első felének legfontosabb mondanivalója Herman magyarságának hangsúlyozása volt. „Ez a nemzeti fanatismus rezeg, zsong, zúg es viharzik minden írásában, lángszavakkal hirdetvén, mennyire szent neki a magyar haza s a leikéhez forrt magyar nép, melynél kiválóbbat nem hitt es nem ismert a földkerekségen.” A cikk másik fontos eleme, Herman autodidakta tudományos műveltségének a hangsúlyozása. Szinte értékként jelent meg, hogy „nem volt czéhbeli tudós”, akinek „önszerezte ismeretkörében mesés értékek mellett itt-ott nagyobb hézagok is akadtak, ez utóbbiakat bámulatos könnyűséggel tudta kitölteni, vagy legalább áthidalni.” (Méhely 1915, 209—210). A később a fajvédők között szerepet vállaló természettudós Méhely számára csupán egy bekezdésnyi terjedelemben volt fontos 2 Mikszáth: A T. Hájból (január 18.) 55. 3 Mikszáth: A mai ülés. 1890. március 6. A Herman Ottó lenyíratása. 96-97. 4 Mikszáth: Hermán Ottó és a vasúti bakterok. 38.
