A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)

Régészet - Szolyák Péter - Lengyel György: A Miskolc-Bársony-házi "szakócák" kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata

36

Szolyák Péter—Lengyel György

17. ábra. A nyélbe erősítést megkönnyítő leválasztással (flútage) ellátott Fejlett szeletai levélhegy a Szeleta-barlangból

(Herman Ottó Múzeum, Ltsz. 53.4.18)

Fig. 17. Fluted bifacial point from the Szeleta Cave (Herman Ottó Museum, Inv. No. 53.4.18)

a tipológiát és a régészeti kort együttesen vesszük figyelembe, akkor e leleteknek nemcsak régiónkból, de egyetlen kontinensről sem ismerjük tökéletesen megfeleltethető analógiáit. Ezt a véleményt erősíti az is, hogy olyan területről, az Avas-hegy lábáról kerültek elő, kísérő szilánkanyag nélkül (!), ahol nem a kvarc- porfír, hanem egy másik kedvelt őskőkori nyersanyag, az avasi típusú hidrokvarcit legbőségesebb előfordulása található.

A dís^es^k/f meghatározásnak ugyan nem mond ellent, de a szeletai kapcsolat tekintetében legalábbis elgondolkodtató, hogy az Avasról és közveden környezetéből eddig begyűjtött, összesen legalább 100 ezer pattintott követ tartalmazó leletanyagban csak igen jelentéktelen számban (<20) ismerünk szeletai típusú bifaciálisokat. Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a Bársony-házi szakócák méretarányai nem követik tökéletesen a tipikus szeletai levélhegyek és le- vélkaparók méretarányait. Amennyiben a „szakócák” valóban a szeletai kultúrához köthető díszeszközök

voltak, elméletileg elvárható lenne a meggyőzőbb formai egyezés, a kísérleti régészeti tapasztalatok alapján mégis joggal feltételezhetjük, hogy ennek oka inkább a tekintélyes méretkülönbség és a mindennapi feladatokhoz köthető gyakorlati funkció hiánya. A kisebb eszközöknél megszokott és praktikus forma, valamint arányok átvitele a szeletai bifaciálisokhoz képest

2—2,5-szeres méretű „szakócákra” a gyakorlott pattin- tónak sem könnyű feladat.

Ha a Bársony-házi leletek analógiáit a középső és felső paleolitikumon belül keressük, akkor a legtöbb méretbeli és tipológiai jellemző alapján két térben és időben is távol eső kultúrára kell figyelnünk. Ezek a nyugat-európai solutréi és az észak-amerikai Clovis. Az előbbiben hasonlóan nagyméretű, esetleg rituális céllal készült lándzsahegyeket találunk (Wilkk et al. 1991, 266), ám a formálás technikáját és a végső morfológiát tekintve számottevőek az eltérések. Ezzel szemben az utóbbi kultúrában, morfológiailag és technológiailag szinte tökéletes egyezések mellett,