A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Művészettörténet - Pirint Andrea: Borsod vármegye panteonja
Borsod vármegye panteonja 355 s mindazon törvényhatóságoktól (Szabolcs, Hont, Nógrád, Veszprém, Zala vármegyék, Debrecen és Győr szabad királyi városok), melyek köztudomásúlag ez időre már Tisza-arcképpel bírtak, megkérte az információkat arra vonatkozóan, hogy „mely művés% által, mikor, milyen alakban és milyen költséggel” készíttették el a festményt.47 A kérdésekre érkezett válaszok nem csupán a borsodi végeredményre gyakorolt — vélt vagy valós — ráhatásuk szempontjából vizsgálhatók, de az általános Tisza-kultusz vonatkozásában is érdekes dokumentumok. A bizottság az arckép megfestésére végül nem azt a Mányai Józsefet kérte fel, aki — mint a válaszokból kitetszik — Tisza István portréit a testületek számára úgyszólván sorozatban festette, s nem a neves Margitay Tihamért, akinek neve egy ajánlólevélben ugyancsak felmerül. Fennakadt a rostán Dienes János is, az a debreceni festő, aki Szabolcs vármegye Tisza- képét abszolválta, s aki 1922 novemberében egy, már megfestett Tisza-portréval maga jelentkezett a borsodi alispánnál. Noha Dienes ügye egészen odáig jutott, hogy a festményt a bizottság számára megtekintésre Miskolcra szállította, a megrendelést végül a miskolci születésű, de Kassán alkotó Halász-Hradil Elemér nyerte el. A történet érdekessége, hogy Halász-Hradil már akkor felajánlotta szolgálatait, amikor az alispáni javaslat legelőször elhangzott. A festő 1921 karácsonyát Miskolcon élő édesapjánál töltötte, s a helyi lapokból értesült a vármegye elhatározásáról. 1922. január 2-án írta meg levelét, melyben festőművészi tehetségét Zsóry alispán figyelmébe ajánlja, egyben bizalmát kéri a Tisza-arckép megfestése tárgyában. „Megyebeli, illetve mis kőid vagyok r ha qualitásom elegendő érték, úgy a vármegye agt a célt is szolgálja, hogy nem idegen művész kultúráját mozdítja elő"- érvel a festő.48 Hogy a lokálpatriotizmusnak végül is volt-e szerepe a végső döntés meghozatalában, azt csak találgathatjuk. A közel egy étig húzódó előkészítő fázis finisében mindenesetre Halász-Hradil Elemér személyében olyan művész kapta meg a lehetőséget, aki arra minden vonatkozásban ténylegesen rászolgált. Nem állnak rendelkezésünkre olyan dokumentumok, melyekből rekonstruálható volna, vajon a megrendelők instruálták-e a festőt a portré kompozíciója tekintetében. Feltételezhető azonban, hogy nagyon is megfogalmazódtak konkrét elvárások, melyeket Halász-Hradilnak tekintetbe kellett vennie. A bizottság minden bizonnyal levonta a konzekvenciát abból a fel47 MNL BAZMLt IV. 809/b. 3307/1923. 48 MNL BAZMLt IV. 809/b. 3307/1923. mérésből, amit a vármegyék által rendelt Tisza-port- rék terén végzett, s meg kellett állapítania, hogy azok jellemzően a Benczúr Gyula által festett arckép másolatai. Feltételezhető, hogy ennek a tanulságnak meghatározó szerepe volt abban, hogy a Halász-Hradil által végül megfestett Tisza-kép maga is a közismert Benczúr-féle portré tanulságaira épül. A Münchenből 1883-ban közóhajtásra hazatérő Benczúr Gyula (1844—1920) az ország magasan megbecsült festőművésze volt, akit a hivatalos körök állandó megrendelésekkel láttak el. Tisza Istvánt még az ábrázolt életében, 1915-ben festette meg a nemzetgyűlés számára, a Parlamentbe.49 Magyarország miniszterelnöke egy végóráit élő korszak átlényegített szimbólumaként jelenik meg alkotásán, melyen a festői nagyvonalúság is az ábrázolt belső tartásából fakadó eleganciát erősíti. Ezzel a tűnődő tekintetű és melankolikus hangvételű portréval Benczúr szándé- kolatlanul is prototípust teremtett a törvényhatóságok által Tisza halála után gyors egymásutánban készíttetett reprezentatív arcképek számára. Halász-Hradil festménye egyfelől a Benczúr-féle képmás reminiszcenciáit tükrözi, ugyanakkor attól eltérő, egyéni megoldást mutat. Átveszi a nagy elődtől a kép arányait, csaknem pontos méretét, magát a kompozíciót, a képi elgondolást, de tükörfordításban jeleníti meg azt. A tekintetből kicsit többet láttat, az arcot jobban felénk fordítva; a botot kardra cseréli, s - a főbb elemek megtartása mellett — egyébként is átír minden részletet. Halász-Hradil ezzel egy jól átgondolt és szerencsés megoldást választott, hiszen úgy élteti tovább a Benczúr által megteremtett ikonográfiái hagyományt, hogy egyéni invenciójának hozzáadásáról sem mondott le. Az arckép 1923 februárjára már elkészült, s a bizottság előtt bemutatásra került. Elnyerve a felelősök tetszését, a kép megvételére százezer koronát szavaztak meg, s felkérték a művészt, hogy gondoskodjon a festményhez illő keret beszerzéséről, melyre további 25 ezer koronát irányoztak elő. Arról is rendelkeztek, hogy az előzetesen megszavazott költségeket felülmúló ötezer korona az ún. marharekvirálási alapból kerüljön folyósításra. A „Tisza-arczkép-bigottságj’ április végi ülésén a portrét ismét, immár kerettel együtt mutatták be, s a megnyugtató eredmény láttán a bizottsági tagok most már a leleplezési ceremónia átbeszélésére koncentrálhattak. 49 Benczúr Gyula: Tisza István, 1915. (olaj, vászon 140x95 cm), ma már a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok gyűjteményében.
