A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Művészettörténet - Pirint Andrea: Borsod vármegye panteonja
Borsod vármegye panteonja 341 rendelő elégedett volt, legalábbis a soron következő évnegyedes közgyűlés jegyzőkönyvi kivonata szerint: „Rakssányi Dezső festőművész urnák, meleg elismerésünket és teljes megelégedésünket nyilvánítjuk a nagy tanulmányokat, buzgalmat és fáradtságot igényelt festmények művészien sikerült kiviteléért. ’C9 Az ekképpen felújított tanácsteremből immáron valódi díszterem lett. A három évig tartó felújítási munkálatok után az arcképek is visszakerülhettek régi helyükre, ahol azonban most már egy bonyolultabb és kerekebb képi program részeivé váltak. A neobarokk kartusokba foglalt mennyezeti képmezőkön keresztül Borsod történelmi múltja baldachinként borult a panteon fölé. Az emlékezés csarnoka most a középkor eleddig hiányzó képeit is megkapta. így vált a tanácsterem belső dísze történelmileg, stilárisan és műfajilag is olyan tökéletes egyveleggé, amely esztétikailag ugyan megkérdőjelezhető, de eszmeiségét tekintve kétségkívül koherens és egész. Az egymásra következő történed korok lenyomatai mintegy harminc éven keresztül éltek békében egymás mellett, mígnem a képgalériát eltávolították. A BORSODI MEGYEHÁZA ÉS A HELYI KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET A Vármegyeháza nagy tanácsterme hosszú ideig a város legimpozánsabb termének számított, amit szükségszerűen vettek igénybe színvonalas társasági események céljára is. „ 1835 telén a Borsodi Kaszinó itt rendezte meg farsangi bálját. 1840-ben már a megye saját rendezvényeket is szervez a nagyteremben: az év telén egy bált, egy hangversenyt, két műkedvelő színielőadást” — olvashatjuk a székházról írt monográfiában (SeresnÉ Szegőfi— Tóth 1982, 28). Miskolc rendszeresebb képzőművészeti élete az 1890-es évektől kezd lassacskán kibontakozni. A város — ismereteink szerinti — legelső képzőművészeti kiállítására 1899-ben került sor. A korabeli híradások tükrében megállapítható, hogy a rendezvény Miskolc egyik legfontosabb társadalmi eseménye volt, amely a Nemzeti Szalon szervezésében jött létre, s amely elsősorban fővárosi festőművészek összesen 280 alkotását mutatta be. A nagyszabású, s városunkban mindenképp úttörő rendezvénynek a Vármegyeháza díszterme és emeleti előcsarnoka adott otthont. Erre az időre már Miskolcon is kibontakozni látszott egy helyi piktorokból álló festőkompánia működése, amely azonban csak a következő évtizedtől erősödött meg igazán. A város első rajztanárművészei 20 MNL BAZMLt IV. 809/b. 210/1913. és korabeli műkedvelői mellé a 20. század első évtizedei során újabb egyéniségek érkeztek, akik így együttesen már egész kis közösséget alkottak. Szükségszerűen jelentkezett részükről a rendszeres bemutatkozás igénye, hogy újabb és újabb eredményeiket az érdeklődő közönség elé tárhassák, s egyúttal, hogy a kiállítások alkalmával munkáikat értékesíthessék. A képzőművészeti tárlatok céljára — önálló kiállítóhely hiányában — az arra alkalmas termeket vették igénybe. A kisebb kiállításoknak gimnáziumi épületek, lapkiadó-hivatal, főutcai üzlethelyiségek adtak helyet, míg a nívós rendezvények három reprezentatív helyszínen, az 1894-re megújított, városi tulajdonban lévő Korona Szálló nagytermében, az 1871-ben felavatott mai Városháza kis- és nagytermében, valamint a Vármegyeháza dísztermében váltogatták egymást. A város legelső képtárlata után ugyancsak a Megyeháza adott otthont többek között az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1902-es kiállításának, a miskolci festők 1904-es első, majd 1909-es harmadik csoportkiállításának, 1907-ben a helybéli Balogh József egyéni tárlatának, 1912-ben az Országos Háziipari és Amatőr kiállításnak (melynek több mint húszezres anyagát a Korona Szállóval megosztva tárták a látogatók elé), 1913-ban a Felvidéki Műbarátok Köre által rendezett antik kiállításnak. 1920-ban három kiállítást is bemutattak a Megyeházán, melyek közül a miskolci művésztelep első csoportkiállítása várostörténeti és kultúrpolitikai szempontból is különösen jelentős.20 30 A Vármegyeháza 1920-ig egyértelműen vezető szerepet játszott a képzőművészeti kiállítások vendégül látása terén. Ugyan a későbbiekben is otthont adott ilyen típusú rendezvényeknek, a főszerepet a Városháza vette át. A térség képzőművészeti életének támogatását a szélesebb látókörű és felelősen gondolkodó hivatalvezetők közügyként kezelték, amit — ha másként nem ment — saját zsebből igyekeztek szolgálni. Az 1899-es tárlatról Vay Elemér főispán magánszemélyként vásárolt meg egy akvarellfestményt,31 mégpedig az épp ekkor alapított Borsod-Miskolci Múzeum számára. A főispán így egyszerre két irányban — mint múzeum- pártoló és mint a város képzőművészeti rendezvényeinek patrónusa — is jó példát mutatott. Ugyanígy cselekedett az 1910-es ún. felvidéki vándorkiállítás alkalmával, mikor is egy igen kvalitásos olajfestményt 30 A kiállításokra vonatkozó információk a szerző által - katalógusok és sajtóhíradások alapján — összeállított, publikálatlan adatbázisból származnak. 31 F.dvi Illés Aladár (1870—1958): Segesvári réspet, 1896. (akvarell, papír 52x40 cm) HÓM KGy Ltsz. 53.201.1.
