A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Régészet - Bacskai István: Tézisek, kérdések, gyakorlati tapasztalatok. Műszeres leletfelderítés a Bükkábrány-lignitbánya kitermeléséhez kapcsolódó régészeti feltáráson
Tézisek, kérdések, gyakorlat tapasztalatok — Műszeres leletfelderítés... 225 érkezésével. Nos, ekkor a képeken marcona ősöket láthatunk, akiknek nyilaitól rettegett Európa nyugati és déli fele. Díszes ruhák, tegezek, szablyák, kaftánok, prémes fejfedők. Valóban ezek voltunk? Az önmagukat hagyományőrzőknek nevező alakulatokat látva úgy tűnhet, hogy igen, minden magyar ilyen volt. Torz a kép és idealista. Ki művelte meg a földet? Ki adott kenyeret a népnek? Ki készítette a ruhákat? Ki kovácsolta a fegyvereket? A jószágot ki terelgette? Talán ezek a kaftános díszes előkelők? Nem. Az élet mindennapi kétkezi munkáját végzők már szót sem érdemelnek? A több száz síros köznépi temetőkben pedig ezek a dolgos emberek fekszenek. Szegényes leleteiknek köszönhetően nem kapnak perceket és sorokat a médiákban. A rozsdamarta vaskés nem ér fel egy tarsolylemezzel. Ugyanígy nem kapnak elég lehetőséget az ismertségre azok sem, akik a magyarok előtt urai voltak e tájnak. Ma már csak találgathatunk arra vonatkozóan, hogy milyen urak voltak ők, vagy csak a túlélésért küzdöttek a mindennapokkal, mint a mai kor embere. Bizonyára az ő idejüknek a jelentős részét is a fennmaradásért való harc töltötte ki. Ok hagyták hátra a házaikat, gödreiket, árkaikat. A régészet nyelvén szólva objektumokat, amelyekben megtalálhatjuk a mindennapi életük nyomait és emlékeit. A hátra maradt eszközök és töredékeik személyhez kötöttek. A megtalált tárgyakat még hús-vér emberek készítették és használták, kezük nyomát viseli minden darab. Mi marad utánunk? Tömegtermelt iparcikkek jellegtelen tömege, és irtóz- tató méretű szeméthegyek halmaza. Ma, a globalizáció korszakában kell-e megismernünk az előttünk a Kárpát-medencében élt népek életét? Jelenthet nekünk bármit is a neolit kor emberének, a réz- és a bronzkor népeinek az élete? Nyújthat-e bármilyen újdonságot a szkíták, a szarmaták, a gepidák és langobárdok, vagy a sokak által előmagyarok- nak vélt avarok élete? A válaszom igen. Ök sem voltak korukhoz képest fejletlenebbek, mint a mai kor embere. Az utánunk jövő generációk bennünket is „atomókornak” fognak csúfolni néhány száz év múlva. Nem értik, hogyan élhettünk valamiféle holografikus, 3D-s, személyre szabható, megélhető szerepjáték hiányában és hogyan utazhattunk teleportálás nélkül? Ok is kutatni fognak a múltjuk, azaz a mi jelenünk után, hogy megértsék a saját jelenüket. Ha még lesz humán műveltség, belátják, hogy múlt nélkül nem lehetne jelen, és jelen nélkül nem lesz jövő. A történészek és a régészek feladata is az, hogy a lehető legteljesebben rajzolják meg az egykori történelmi események menetét, a lehető legrészletesebben mutassák be az egykori népek életét, azok mindennapjait. Ehhez az aprólékos munkához azonban sok-sok apró mozaikkockát kell egymás mellé illeszteni. Az évezredekkel ezelőtt itt élt emberek, népek élete nem egyszerűsíthető le a médiákban látható sztereotípiákra és a manapság gombamód szaporodó áltudományos könyvek okfejtéseire. Délibábos tévútra visznek a fotelek mélyéről szőtt ábrándos történelmi „tények”. A régészeti lelőhelyek azért fontosak, hogy utat mutassanak és a nagy civilizációk és birodalmak bukásával figyelmeztessenek bennünket arra, hogy lehetünk ma bármilyen kevélyek és gazdagok, de úgy fogjuk mi is végezni, mint a régész ecsete alól kifehérlő csontok. Epizodisták vagyunk a világ történelmében. Ha ennek a sorozatnak, amit történelemnek hívunk, meg akarjuk ismerni a részleteit, akkor fel kell tárnunk az előttünk itt élt népek életterét, amelynek régészeti eszközökkel kutatható eleme a régészeti lelőhely. De hol is találhatóak ezek a lelőhelyek? Ezt a kérdést másképpen is feltehetjük, honnan tudják a régészek azt, hol kell ásniuk? Amíg a történelmi kutatás alapvető forrásai az írott források: krónikák, naplók, évkönyvek, oklevelek, feljegyzések, levelezések stb.; addig a régészet legfontosabb forrása a régészeti lelőhely, valamint az ott fellelhető tárgyi emlékanyag. Néhány szerencsés esetben kiemelkedően fontos régészeti lelőhelyekről évszázadokkal, vagy akár már egy évezreddel ezelőtt is említést tehettek írott források is. Már előttünk is voltak olyan emberek, akiket érdekelt az elődök sorsa és azt írásba is foglalták. Hálás lehet nekik az utókor. Egy-egy követ, akit a bizánci császárhoz, vagy éppen a hunok első emberéhez küldtek, beszámolt a császár palotájáról, Attila öltözetéről, az odavezető útról, az úton megfigyelt látnivalókról, jellegzetességekről. Néha-néha elkalandoztak a történelem ösvényén és kiszolgáltak politikai érdekeket, de hírt adtak saját korukról, amelyet érdemes megismerni. Majd „szállt az ének szájrúl-szájra,” és generációkon át hagyomá- nyozódott egy-egy rejtélyes helynek a mítosza, a legtöbbször valós tartalommal. Ha Tróját említem, akkor bizonyítottam is a tézist. Ha kilépünk a könyvtárak hűvös, csendes mélységéből a szántóföldek valóságába, akkor hogyan fedezhetünk fel lelőhelyeket? Egyszerű a képlet, nézzünk a lábunk elé! Mert a halandó embernek egy cserépdarab, ami kicsorbítja a kapáját, egy kő, ami letépi az ekét, az bosszúság. Nem úgy a régésznek. Számára ilyenkor nyílik meg az út a múltba vezető ösvényen. Ami a beruházóknak kellemetlen pénzrabló és hátráltató tényező, az a múlt szerelmeseinek és értő tudósainak