A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Régészet - Szolyák Péter - Lengyel György: A Miskolc-Bársony-házi "szakócák" kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata
13 A Miskolc—Bársony-házi „szakócák” kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata házakkal és intézményi épületekkel beépített terület (2. ábra). A Bársony-ház EOV koordinátái: X: 779162,5; Y: 307874,5; Z: 128,5 mBtf (WGS84: tp = 48°06’05,43295”; X = 20°46’53.98882”; h = 170.07 m). RÖVID KITEKINTÉS AZ EURÓPAI ÉS HAZAI KUTATÁSTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEKRE Az ember írásbeliség előtti történetének kutatásában a 19. század főleg Nyugat-Európában hozott új és korszakos jelentőségű eredményeket. 1836-ban jelent meg Christian Jürgensen Thomsen dán régész (1788— 1865) Eedetraad til Nordisk Oldkyndighed (Útmutató az északi antikvitáshoz) című értekezése. Munkájában, melyet 1848-ban angolul is kiadtak, Eszak-Európa kereszténység előtti történetét kő-, bronz- és vaskorra osztotta fel (Thomsen 1836 & 1848). Habár kronológiája napjainkra lényegesen tagoltabbá vált, sőt az új szakaszolások sokszor földrajzi régiónként egymástól is eltérnek, Thomsen érdeme elévülhetetlen. A fémkorszakoknál technikailag lényegesen szegényesebb kőkorra vonatkozó felismerése alapjaiban változtatta meg az ember saját történelméhez való viszonyát. A kőkor idősebb szakaszának kutatása és a jégkori emberek létezésének bizonyítása szempontjából a francia Jacques Boucher de Crévecoeur de Perthes (1788— 1868) vámtisztviselő és régész felfedezései jelentettek nagy előrelépést. 1832-től Abbeville városa mellett, a Somme-folyó teraszainak kavics- és homokrétegeiben, elhagyott bányagödrökben végzett geológiai kutatásokat, s eközben talált rá az első olyan pattintott kőeszközökre, sőt 1844-ben szakócára, melyek rég kihalt, jégkori állatok csontjaival együtt jégkori rétegben feküdtek (Boucher de Perthes 1847; 1857; 1864). Hasonló leletegyüttest a Kárpát-medence területéről ekkor még nem írtak le, pedig kiváló tudósokban és rendszeres természettudományos kutatásokban nálunk sem volt hiány. Példaként említhetjük Bél Mátyás (1684—1749) ötkötetes, történeti-földrajzi vonatkozású országleírását (Bél 1735—1749), Korabinszky János Mátyás (1740—1811) szintén történeti-földrajzi munkáit és térképeit (Korabinszky 1786 & 1804), vagy akár Fridvaldszky János (1740-1784) Erdély ásványvilágát összefoglaló munkáját (Fridvaldszky 1767). Kutatóink keze alatt ekkoriban vált önállóvá több olyan tudományterület, melyek külön-külön is esélyesek voltak az első jégkori kőeszközök vagy akár jégkori emberi maradványok felfedezésére. Vass Imrének (1795-1863) és Schmidl Adolfnak (1802-1863) az Aggteleki-barlangban végzett kutatásai és megfigyelései itthon is megalapozták a barlangászat tudományát (Vass 1831; Schmidl 1857). Petényi Salamon János (1799—1855) a beremendi mészkőbánya hasadékaiban talált diluviális („özönvíz előtti”) emlős- és hüllőmaradványokon végzett részletes vizsgálatokat, mellyel a hazai őslénytant indította útjára (Kubinyi 1856a; 1856b; 1864). Nevéhez köthetjük az első kísérletet is egy országos barlangkataszter kialakítására, melynek kézirata sajnos elveszett (Kubinyi 1864, 128; Szablyár 1984, 33). Végül, de nem utolsó sorban, a magyar régészet születésének kezdőpontjaként — amennyiben a rendszeres és publikált terepi kutatások beindulását vesszük figyelembe — Erdy Luczenbacher János Magyar Nemzeti Múzeumban történő alkalmazásának kezdetét, 1846-ot kell megjelölnünk (Vékony 2003). A tudományos kíváncsiság tehát már a 19. század derekáig rengeteg új kutatási eredményt hozott a földtan és társtudományai terén nálunk is, ám perdöntő bizonyítékok hiányában a jégkori Kárpát-medence még mindig lakatlannak tűnt a vizsgálódók szemében. Herman Ottó 1908-ban megjelent szavainál talán semmi sem fejezi ki jobban az őstörténet után érdeklődők 19. század végére felgyülemlett csalódottságát és feszült várakozását (Herman 1908, 545): „...midőn Európa nyugatán, különösen Eranczjaországban és Angliában, az ősember nyomainak kutatása mind mélyebbre hatolt és a fényes eredmények egész sorozataival járult az egyetemes tudás legfőbb kérdésének: az ember származásának, helyesebben ősállapotának földerítéséhez] midőn a kutatás kelet felé már Morvaországig, de sőt Lengyelországig haladt eredményesen: Magyarország az őskőkor kérdéseiben csak bizonytalan és hamarosan megczáfolt leletekkel szerepelt, noha arra nézve nem volt alapos ok, hogy az ősember és így nyoma magyar főidről kirekesztessék. A diluvium, a melyhez aZ őskőkor kötve van, magyar földről széles rétegzgtek szerint ismeretes, és ismeretesek voltak az e réteggel együttjáró ásatag állatmaradványok is, mint a mammut, a szarvorrú, az ősló stb. Azonban bizonyos ag, hogy a miskolczj leletfelbukkanásáig nem került napfényre egyetlen egy, réteg szerint és alakilag palaeolith-korú tárgy, mely a nyugatról ismertetett tárgyakkal teljesen egyezett volna. Megjegyzendő, hogy a felbukkanás idejében Miskolczpól nem volt ismertetve a diluviális réteg, és nem voltak ismeretesek az e réteggeljáró ásatagállatok maradványai. ” A BÁRSONY-HÁZI „SZAKÓCÁK” KUTATÁSTÖRTÉNETE A Bársony-házi kőeszközök annak ellenére lettek korszakos jelentőségű leletek, hogy régészeti kontextus és régész jelenléte nélkül, és nem gyakorlott ásatási munkások keze által kerültek napvilágra. A megtalálás időpontjában a köztiszteletben álló és régiségek iránt érdeklődő háztulajdonos, Bársony János is jelen i
