A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Régészet - Szolyák Péter - Lengyel György: A Miskolc-Bársony-házi "szakócák" kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve Lili (2014), 11—40. A MISKOLC-BÁRSONY-HÁZI „SZAKÓCÁK” KUTATÁSTÖRTÉNETE ÉS TECHNO-TIPOLÓGIAI VIZSGÁLATA Szolyák Péter*-Lengyel György** *Herman Ottó Múzeum, Miskolc **Miskolci Egyetem, BTK-TTI, Őstörténeti és Régészeti Tanszék Absztrakt: 1891 augusztusában három, a kutatástörténetben hagyományosan „szakócának” nevezett pattintott kőeszközt találtak Miskolcon Bársony János városi tiszti ügyész házának alapozási munkálatai közben. A leletegyüttest elsőként 1893-ban Herman Ottó publikálta máig példaadó tudományos alapossággal. Habár nem szakszerű régészeti feltárás során kerültek napvilágra és a megtalálás körülményeinek tudományos igényű dokumentációja is utólagos, mégis ezek a leletek jelölik ki a magyar őskőkorkutatás kezdőpontját. Ezek a kőeszközök lettek, több mint egy évtizedes tudományos vitasorozat után, az első hiteles tanúi a kárpát-medencei jégkori ember egykori létezésének. Közvetlenül inspirálták a rendszeres barlangi régészeti-őslénytani kutatások megindítását a Bükk hegységben. Méreteik és kidolgozásuk alapján hazai és világviszonylatban egyaránt egyedülállóak, tipológiai besorolásukat, kulturális hovatartozásukat és egykori funkciójukat tekintve azonban máig nincs egységes álláspontja az őskőkorkutatók közösségének. Tanulmányunk egy részben újszerű, részletes technológiai elemzés alkalmazásával mindenekelőtt az egységesebb gondolkodást szeretné elősegíteni. Megvizsgáljuk, hogy az alkalmazott technológiának milyen kulturális összefüggései vannak, és hogy milyen emberi viselkedésmintára utal, valamint számba vesszük annak lehetőségét, vajon a „szakócák” lehetnek-e ugyanazon kőeszköz-készítő munkái. Kulcsszavak: bifaciális kőeszköz, Herman Ottó, szeletai kultúra, viselkedésminta BEVEZETÉS A Bársony-házi „szakócák” 123 évvel ezelőtti véletlen napvilágra kerülése mára mindenki számára a magyar- országi őskőkorkutatás kezdőpontját jelenti. Habár sok és sokféle vélemény és tanulmány született már a földtani, régészeti és barlangkutatásokat megtermékenyítő leletekkel kapcsolatban, újbóli vizsgálatuk két szempontból is indokolt. Egyrészt 2014-ben emlékezünk a legnagyobb magyar polihisztor, Herman Ottó (1835—1914) halálának 100. évfordulójára, akinek páratlan tudása és a „szakócák” ügyéhez való harcos hozzáállása nélkül hazánkban az őskőkor régészete jóval rövidebb múltra tekintene vissza. Másrészt viszont, köszönhetően a nyugat-európai, különösen a francia etnológiai kutatások 20. század első felében meginduló szemléletváltásának (Mauss 1950), napjainkra a kőeszköz-készítés technológiájának vizsgálata önálló tudományággá fejlődött (Inizian et al. 1995 & 1999; Holló et al. 2001; 2002; 2004). Ez mindeddig kihasználatlan lehetőségeket kínál arra, hogy a sokat vitatott „szakócák” vizsgálatát újabb metrikus adatokkal, és az azokra épülő technológiai összefüggésekkel próbáljuk meg kiegészíteni, melyek megkönnyíthetik a tipológiai és kulturális besorolást, és akár az emberi viselkedés mintáit is feltárhatják előttünk. Ehhez mottóként álljanak itt Herman Ottó szavai: kutatás végcélja nem aZ egyoldalú, mesterséges és mesterkélt alakrendsyerek alkotása, hamm ay ősember fejlődésének és összes életviszonyainak megállapítása a természet alakulatainak menetében. A. kutató vessen számot az ősember összes szükségleteinek lényegével és vegye számba ayt is, amit eyek mondanak neki. ” (Herman 1911, 111) A LELŐHELY FÖLDRAJZI ELHELYEZKEDÉSE A három kőeszközt, melyeket sokszor már csak a kutatástörténeti hagyomány miatt nevezünk „szakócák- nak”, 1891 augusztusában Bársony János (1850—1905) miskolci ügyvéd, városi tiszti ügyész lakóházának alapozása közben találták az építőmunkások (Herman 1893a). Az egyemeletes sarokház napjainkban a Rákóczi Ferenc és a Kálvin János utcák találkozásánál a LévayJózsef Református Gimnázium és Diákotthon Tóth Pál Diákotthonának ad helyet a Rákóczi utca 18. szám alatt (1891-ben ez volt az Alsó Papszer 18. — Herman 1893a, 24; 1. ábra). Az ismeretlen kiterjedésű régészeti lelőhely Miskolc középkori városmagjának déli részén, az Avas-hegy északi lábának északi peremén található, amely jelenleg teljes egészében lakó-
