A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)

Irodalomtörténet - Porkoláb Tibor: "A Búcsu dalnoka". Eötvös József a költészettörténeti kánon peremén

A Herman Ottó Múzeum Évkönyve LII (2013), 337-343.

„A BÚCSÚ DALNOKA”

Eötvös József a költészettörténeti kánon peremén

Porkoláb Tibor

Miskolci Egyetem, Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet

Absztrakt: A tanulmány arra kérdésre keresi a választ, hogy Eötvös József Búcsú című költemény miképpen emelődik be a reformkori patriotizmus reprezentatív szövegei közé. Ehhez persze azzal a verskorpusszal is számot kell vetni, amelyből a Búcsú — legalábbis a recepciótörténet tanúsága szerint - oly látványosan kiemelkedik: Eötvös egy-két tucatnyi - az irodalomtörténet-írás által hol az „epigon klasszicizmus”, hol a „szentimentális sablon”, hol az „almanachlíra”, hol az „érzelmesen romantikus biedermeier” kategóriájába sorolt — költeményével.

Kulcsszavak: konvencionalitás, filantrópia, ódaköltészet, patriotizmus, retorikai kompetencia

„Kevesebbet adott, sőt igen keveset báró Eötvös József a lírában.” (Toldy 1987, 362.) Toldy Ferencnek ez a megállapítása mintegy esszenciája az Eötvös lírai költészetével kapcsolatos vélekedéseknek és értékeléseknek. Az Eötvös-költemények legfeljebb „az ifjúság kedves documentumai”-ként, a kanonikus regények lírai előzményeiként, illetve verses függelékeiként kaphatnak helyet abban a „pazar szellemi fejlődéstörténetben”, amely egy nagyformátumú életmű létrejöttét eredményezi (Négyesy 1914, 54).' Négyesy László szerint ,A remete alakjában, conceptiójában és hangulatában már benne van a Karthausi csirája” (Négyesy 1914,59), Az Alom, A múlt és az Oh, lennék felhő... pedig A karthausi — Fülöp Adorján által azonosított — szöveghelyeinek „önkénytelen” ismédődései (Fülöp 1881, 37—38). Az persze hangsúlyozandó, hogy a „fájdalom, lemondás, elkeseredés” a regényben „sokkal hívebben és meghatóbban szól hozzánk”, mint a versekben (Négyesy 1914, 93). A torzóban maradt lírai életmű (mindösszesen néhány tucatnyi szöveg) marginalitása, sőt alárendelt státusza azzal a közmegegyezésként hagyományozódó megállapítással is összefüggésbe hozható, mely szerint e költészet legfőbb jellemzője a konvencionalitás. Toldy egyenesen „a klasszicisták epigonjai” közé sorolja Eötvöst, vagyis azon poéták közé, akiknél „a szelíd érzékenység s a formaszigor

1 A lírai életmű „periférikusságáról” lásd még: Dkvf.scovi 2007,

74-75.

több volt az erőnél és eredetiségnél” (Toldy 1987, 358). Sőtér István a „szentimentális séma”, Németh G. Béla az „érzelmesen romantikus biedermeier líra”, Wéber Antal az „almanachlíra” értelmezői kategóriájával közelít a versekhez (Sőtér 1953, 30; Németh G. 1971, 108; Wéber 1973, 8). A leíráshoz és besoroláshoz használt — többnyire stílustörténeti-stílustipológiai — kategóriák ugyan nagy változatosságot mutatnak, ám az irodalomtörténet-írás nagyon is egységes abban, hogy e költészet alapsajátosságát a szokványosban, a modorosban, a sablonszerűben, vagyis — Fülöp Adorján szavával — a „közönségesében” (Fülöp 1881, 39) ismeri fel.

Nehezen lehetne cáfolni ezt a befogadói tapasztalatot. A szókészletet vizsgálva az Eötvös-költemények többnyire konvencionálisán poétikus szavak (illetve szin- tagmatikus variációik) „tárházaként” (Szegedy-Maszák 1980, 39) funkcionálnak. Ebben a versvilágban minden lírai actor könnyezik, sír, gokog, szenved, andalog és enyelgy mégpedig egy olyan téridőben, amelyben minden magános, árva, néma, fájó, hús, hervadt, nyájas és hív; és amelyet teljesen megtölt a keserv, a panasg, a könny (csepp), valamint a vágy, a fohásg, a sóhaj, a vigasg, a gyönyör, továbbá a sgív, a kebel, a lélek, végezetül a temető és sír(kő), a kertéi, virág, az álom és nyugalom, a nap és holdvilág), a remény és emlékeget. A versszerkezetek is hagyományosak: gyakori például a pictured követő sententia (A sajka', A tokaji hegy, Szerencse és nyugalom', Maholnap sír takarja', A tóhog) és az antite- tikus szerkezet (Alom; Panasgok). A költői szintaxist a