A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Néprajz - Viga Gyula: Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője
Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője 319 íi. kép. Gyékény haltartó kosár Tokaj, 1950-es évek (Herman Ottó Múzeum Néprajzi Gyűjteménye. Fotó: Kulcsár Géza) Bild 11. Fischhorb aus Kohr Tokaj, 1950 (Ethnographische Sammlung der Herman Ottó Museums. Photo: Gé%a Kulcsár) vásárban.14 A piacokon főleg karos kosarakat és különféle méretű, 20—40 coll felső átmérőjű munkakosarakat adtak el, az utóbbiakat igényelte Tokaj-Hegyalja szőlőjének és gyümölcsének értékesítése és vasúti szállítása is. A ladányiak nem készítettek vesszőbútorokat — még kosaraik piacának elvesztésekor sem —, azt másfajta tevékenységnek tartják, mint a kosárkötést, és nem vonzotta őket Tokaj időről időre újjászülető bútorkészítő vesszőipara sem. Ma már csak néhányan foglalkoznak Tiszaladányban a kosárkötéssel, de készítményeiket nem maguk árusítják: egy nyíregyházi cigány kereskedő vásárolja fel azokat. A tiszalöki erőmű építése és más munkalehetőségek az 1950-es évek első felében már felszívták a falu népességének egy részét, de hozzájárult a háziipar megszűnéséhez a tokaji értékesítési lehetőség elvesztése, illetve a vasúti áruszállítás korábbi kosár igényének elmaradása is. 2. Bár az időszakos divatok hozzájárulnak a háziipar felvirágzásához, mint fentebb már utaltam rá, a nyersanyagok és a funkciók változatlansága a háziipari készítmények formai stabilitását eredményezte. Megfigyelhető persze alkalmanként az új funkciók megjelenése, a formai innovációk szerepe, jellemzően azonban mégiscsak arról van szó, hogy a zömmel helyben előforduló nyersanyagokat háziipari keretek 14 Csigái Gusztáv (szül. 1932), Tiszaladány. között feldolgozók akár századokon át nagy vonalakban ugyanazt a manuális munkát végzik, s az egyes tevékenységeknek akár generációkon át történő szüneteltetése után is ugyanazokhoz az anyagokhoz és technikákhoz fordulnak. A megrendelésre dolgozó vagy piacozó háziiparos tevékenysége a különféle munkákra szakosodott települések esetében a közösségi tradíció része, sok tekintetben az által kontrollált. Az igények kopásával azonban ez egyre inkább az egyén irányultságát tükrözi, s a keresletét is gyakran a megszokott formák megváltoztatásával találhatja meg. Bár a háziiparok — különösen a vessző- és gyékénymunka — manuális ismerete akár többgenerációs szünetek után is alkalmazható, szinte búvópatakként van jelen a falvak tradíciójában, újrafogalmazása ma is jellemzően szociális problémák hatására figyelhető meg. (Más kérdés, hogy az újjászervezők a természetes nyersanyagok modern kori prioritását hangsúlyozzák.) Azok a szervezett formák, amelyek a lokális tradíció megújítását, jellemzően gazdasági-társadalmi szerepének növelését célozzák, többnyire a régies funkcióból és formából nőnek ki, de életképes keresletet jellemzően annak elhagyásával nyernek. (Pl. a vesszőfonó műhelyek főzött, hasított nyersanyagából készülő kerti bútorok, virágtartók, olykor nem igazán funkcionális lakásdíszek.) A gazdasági funkcióban használt készítmények formáját a funkció praktikuma határozza meg, szemben például a háztartás kellékeivel. Az újabb készítmények nem ritkán diszfunkcionálisak a
