A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Néprajz - Viga Gyula: Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője
318 Viga Gyula 10. kép. A kosárfonás egyszerű szerszámkészlete, Tokaj, 2011. Bild 10. Einfacher Werkzeugsat^ %um Korbflechten, Tokaj, 2011 illeszkedik. Az szembetűnő, hogy az archaikus formák újra felfedezése és elterjedése lényegesen jellemzőbb, mint a polgári, ill. polgárosuló ízlés által létrehozott újabbaké. Mindez azonban nem akadályozza, hogy a háziiparok 20. századi históriájára vonatkozóan néhány fontos összefüggésre utaljunk, ami akár a problematika korábbi históriájának jellemzőire is rávilágít.12 1. A történeti borvidéken és a környező tájakon a háziipar a 20. században alapvetően összefüggött az egyes települések szociális állapotával valamint az értékesítési lehetőségekkel. A rossz birtokstruktúra a nincstelen és a kisföldű népességet rákényszerítette az időszakos vándormunkára és a háziipari tevékenységre, s a Tisza mente, a Bodrogköz, a Rétköz és a Taktaköz szinte minden településén élt például a kosárfonás. (A gyékényfeldolgozás szerepe nem volt már igazán jelentős.) A különféle háziiparok 20. század második felében lezajlott visszaeséséhez — a gyáripari termékek általánossá válása mellett — az is hozzájárult, hogy az alsóbb társadalmi rétegek jelentős része el12 Nincs összegyűjtve a különféle termelői csoportok, szövetkezetek dokumentumanyaga sem, azok birtoklói nem is szívesen adják ki kezükből ezeket az iratokat. hagyta a mezőgazdaságot: az iparban, közlekedésben és szállításban, falujukon kívül vállaltak munkát. Ezzel párhuzamosan a háziipar a falvak marginális helyzetben élő csoportjaira, leginkább a cigányságra maradt, s a rendszeres piacozást, a tömeges értékesítési lehetőséget a megrendelésre való alkalmi tárgykészítés váltotta fel (Bódi 2005). A háziipar szerkezete szempontjából lényeges, hogy abban nehezen választható el a saját célra tárgyat készítők, a közvedenül piacra termelők és a felvásárlók közvetítésével értékesítésre termelők típusa, csoportja. Ezek a formák gyakran keverednek a mindenkori feltételeknek megfelelően. De utalni kell arra is, hogy egyes szolgáltatók tevékenysége a hegyaljai mezővárosokban és a környező tájak falvaiban jószerével háziiparszerű struktúrát mutat évszázadokon át (kenyérsütők, perecsütők, molnárok, mészárosok stb.). Tanulságos a Tokajjal szomszédos Tiszaladány háziiparának példája.13 A település mezőgazdasági népességének 1941-ben kb. harmada volt mezőgazdasági cseléd, gazdasági munkás vagy napszámos, a mezőgazdasági termelőknek 1941-ben több mint 90%-a, a földosztást követően pedig csaknem 90%-a 10 kh. alatti területen gazdálkodott, és a mezőgazdasági munkák őszi befejezését követően háziiparral igyekezett kiegészíteni jövedelmét (Varga 1970, 607). A parasztemberek kosarat kötöttek, a gyékénymunkát főleg a cigányasszonyok végezték. A vesszőfonás fellendüléséhez az 1920-as évektől a nyersanyagbázis átalakulása nagymértékben hozzájárult: kezdetben a Tisza túlpartjáról, a tiszalöki Szirmay birtokról szerezték be az igényesebb munkát lehetővé tevő nemes amerikai fűzvesszőt, amit aztán fokozatosan meghonosítottak helyben is. A tiszalöki füzesek még a második világháborút követően, a grófi birtok felparcellázása után is jelentős nyersanyagbázist képeztek. Nyár végére szinte egy szál vessző nem maradt a saját határukon sem, mert jószerével minden háznál foglalkoztak a kosárkészítéssel, ezért augusztus derekától mindenki igyekezett gondoskodni a szükséges nyersanyagról. A tiszaladányiak vesszőmunkájának virágzását a biztos értékesítés tette lehetővé: a tokaji piacon és a vasútállomás körül biztonsággal tudták eladni a portékájukat. Adatközlőm szerint, kicsi gyerekkorától ismerkedett — a nagyobbak munkájából lehulló anyagból — a kosárkötéssel, és 7—8 éves korában az első maga készítette kosár árából kapott ruhát szüleitől a 13 Lapis László alaposan leírta a vesszőipar szókincsét, annak históriájára is számos összefüggésben utalva. Vö. Lapis 1976, HÓM NA 3217.
