A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Néprajz - Viga Gyula: Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője
Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője 311 A feudális kor adatai és azok értelmezése egyértelműen jelzi, hogy a hegyaljai borászat meghatározó eszközei, a különféle hordók — és vélhetően az egyéb, különböző funkciójú boros faedények — készítője, a bodnár státusa a korábbi századokban lényegében nem vált el a földesúri szolgáltatásként vagy árutermelőként hordót készítő jobbágy-parasztokétól. A fa nyersanyagbázis rendelkezésre állt, s a bodnár iparosok társadalmi felemelkedésének okát elsősorban az eszközkészlet bővülésében és a Tokaj-Hegyalját is elérő német kézműves expanzióban kell keresnünk (Balassa 1991,531-537; Román 1965,50-53). A bodnár mesterség önálló iparrá válása azonban vélhetően nem jelentette a „tanulatlan” borkötők és más faművesek gazdasági szerepének megszűnését. Román János és Balassa Iván meggyőzően igazolták, hogy Tokaj-Hegyalja borászatát a hivatásos bodnár — újabban és ritkábban kádár— mesterek mellett a kontárod, illetve a falusi jobbágyok látták el hordókkal és dongás faedényekkel. Túl azon a fontos történeti problémán, hogy a faiparosok jogállása különböző volt, és sokféle gyakorlata élt századokon át egymás mellett az e munkához szükséges faanyag tulajdonlásának, fel- használásának és a vele kapcsolatos szolgáltatásoknak is (Román 1966, 50; Balassa 1991, 531-550), ezen a helyen elsősorban azt hangsúlyozom, hogy a történeti borvidék effajta igényét — a belső készítők mellett — a környező erdővidékek népességének jelentős kézműves tevékenysége szolgálta ki. Pl. az Ondava mentén fekvő, közigazgatásilag Zemplén vármegyéhez tartozó Abara hordókészítőit a 19—20. század fordulóján a magyar háziipar törzskönyve is számon tartotta: adatai szerint a faluban 27 családfő űzte ezt a háziipart (Kovács 1898, 42). Az 1990-es évek elején végzett gyűjtőmunkám során az idősebb adatközlők még emlékeztek arra, hogy eleik a Bodrog mentén szekerez- tek le Tokaj-Hegyaljára az elkészült boroshordóikkal, amelyeknek ott mindig biztos piaca volt. Aligha tévedünk, ha két Ung megyei hordókészítő település — Bés és Vaján — háziiparosait is Tokaj-Hegyalja potenciális beszállítói közé soroljuk (Kovács 1898, 42). Nem lényegtelen persze megjegyezni, hogy Zemplén vármegye Trianon után Csehszlovákiához került részén, a mai Délkelet-Szlovákiában jelentős, koraújkori gyökerű szőlő- és borkultúra működött — egyebek között két, a 20. század elején Tokaj-Hegyalja történeti borvidékéhez sorolt településen (Szőlőske és Kistoronya), ami életben tartotta a térség házi faiparát az országhatár meghúzása után is. 2. Vesssfmunka A vesszőmunka, a vessző fonása (kerítések, házfalak) és kötése (különféle kosarak) nem szerveződött önálló iparággá, megmaradt a háziipar keretei között. A 16. század derekán azonban Keresztúr, Liszka, Tárcái, Tállya és Szerdahely urbáriuma kaskötőket említ. Sárospatak 1632. évi urbáriumában szerepel Katbona István kaskötő, aki a mesterségével szolgál, amikor az megkívántatik (Román 1965, 63—64; 1966. 615—617; Makrai 1954,183). 1772-ben a Bodrogköz, a Rétköz, s a Tisza mente falvai közül többen vallották (Báj, Berkesz, Tiszadob, Tiszaeszlár, Gáva), hogy a levágott fűzvesszőt a lakosok vagy maguk dolgozzák fel, vagy kévébe kötve hordják eladni Hegyaljára, Nyíregyházára, vagy le az Alföldre, hogy szekérkast, kerítést, sövényt, kapukat, kosarakat fonjanak belőle (Takács—Udvari 1989b, 218). A füzek, de részben a kőris, éger, s néhol a gyertyán vesszőinek nélkülözhe- teden szerep jutott a vízjárta területek és a víz menti népcsoportok életében. Nyár végén, ősz elején kezdődött a már érett vesszők szedése, amit kévékbe, illetve kazlakba gyűjtöttek. Az építkezésben való alkalmazása — házfalak, kerítések, kapuk, csűrök, méhesek — mellett, szekérkasok, saroglyák, kosarak és különféle tároló alkalmatosságok, halászeszközök (varsák, tapogatók, haltartók, a rekesztő halászat vesszőfonatai), gyümölcsaszalók és méhkasok készültek belőle (Tuba 2008, 652). A Tisza és a Bodrog mentén csakúgy, mint a Tice és a Karcsa mente falvaiban elterjedt háziipar volt a vesszyfonás, amit a 20. század második felében már főleg cigányok gyakoroltak. A különféle kézikosarak mellett, pl. Perbenyikből nagy számban kerültek ki a vesszőből készült székek, asztalok, kerti bútorok is. A vesszőseprűt és a kézikosarat szinte minden településen megfonták, a Taktaköz és a Közép-Tisza-vidék népe azonban a szomszédos tájakon is kereskedett a kosaraival. A témakörben készült összegzések jól körvonalazzák azt a tagolódást, ami a különféle vesszőfonatok és eszközök készítésének, technikai és regionális változatainak elterjedését okozza. A ránk maradt tárgyi anyag nem elegendő annak elemzéséhez, hogy Tokaj-Hegyalja ilyen használati tárgyainak, eszközeinek voltak-e sajátos helyi formái, vagy egészükben szervesültek a környező tájak népének hasonló készítményeivel, lévén azok többségükben az ő készítményeik. Ha Zemplén vármegye tagolt földrajzi és etnikai-kulturális tagolódására gondolunk, akkor mind a háziiparosok, mind pedig az általuk készített javak felhasználói esetében interkulturális kapcsolatokat feltételezhetünk (Udvari 1988, 48). Csalog Zsolt
