A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Fazekas Csaba: Prohászka Ottokár és a Magyar Jövő székházavatása Miskolcon (1925)
290 Fazekas Csaba mivel a magyar népet Isten különlegesen szereti, megtanítja a „fajszeretette”, mint a jövőbeni kibontakozás alapjára is. De Farkas nemcsak Prohászkáról szólt rajongással, felszólalása végén „Isten választottjának” nevezte Horthy Miklós kormányzót is, akit a magyarság megmentésére küldött. A nagy ovációt kiváltó pohárköszöntőre Prohászka hasonló szellemben reflektált. A Farkas által neki tulajdonított próféta-szerepet — érdekes módon — nem udvarias elhárítással, hanem egyetértéssel, azonosulással vette tudomásul: ,Mz esperes úr prófétának tüntetett fel engemet. Próféta leslek, pusztába kiáltó szó, ha ez a s^ó a pusztából visszhangzik, meghallgatásra talál és eljön egy fólséges virágos erdőbe, a nemzeti élet, a nemzeti sgellem erdejébe.” Az önmagát Keresztelő János pozíciójában értelmező, az üdvösség állapotát pedig az általa vizionált „nemzeti élet”-ként leíró szemléletet az előadásából is ismert „zsidó” befolyás elhárításának, a zsidóság visszaszorításának képeivel bontotta ki, melyben nagyon pozitív szerepet szánt miskolci elvbarátai kezdeményezésének. Szavait nyilván nemcsak a vendéglátók iránti udvariaskodás inspirálta: „Még épülünk itt Miskolcon, mi tudjuk, micsoda város Miskolc. Mi tudjuk, mi az a konstrukciója ennek a városnak. Mi nagyon jól tudjuk mindezt. Tudjuk, majdnem túltesz Budapesten. De ha Budapestről azt mondják, hogy nemzetietlen, ezt ne merje senki se mondani Miskolcról. Miskolc nemzeti város. Nem abban a tekintetben, nem arról az oldalról, amelyet kifogásolnak gazdasági konstrukció szempontjából, hanem a nemzeti érzés fólséges kézfogása szellemében, amelyet szívesen elfogadok esperes úrtól, elfogadom szívesen az esperes úr kezét. [Nagy éljenzés és taps.] Isten minket úgy segítsen, hogy a nagy szeretetnek eyt a fólséges sugallatát megértjük, és ha vannak közöttünk történelmi örvények, amelyeket a szellemi világban nem lehet áthidalni, hivatkozunk a hazafias részéred1 [Nagy éljenzés és taps.] De még mást is tisztelünk Miskolcon, megrendítő városát. Miskolcra néz az egész ország. ” Prohászka rámutatott továbbá, hogy gondolatait nemcsak a maga nevében, hanem a városba érkezett vendégek képviseletében is tolmácsolta. Amúgy is patetikus felszólalása végén egyre emelkedettebb hangulatban fejtette ki, hogy a magyarság ugyan a statisztika szerint legyőzött ország (ez nyilván az első világháborús veszteségekre és a trianoni békére utalt), lélekben azonban a „keresztény” magyarság öntudatra ébredt szelleme, mint „égbenyúló lángoszlop” legyőzhetetlen. Diogenész példáját idézte, aki arról beszélt, hogy nem filozófust vagy szónokot keresett, hanem olyan polgárt, akinek szíve 57 Az utolsó szó minden bizonnyal elírás, helyesen: „hazafias érzésre”. van. Remek szónoki fordulattal Prohászka ezt a példázatot Miskolcra vetítette, mondván: ilyen emberre van szükség a helyi és az országos közéletben egyaránt. A főpapot érezhetően itt is lelkesítette a helyi társadalom, mely helyesen fogja fel a közösség érzését (vagyis az általa értelmezett „keresztény-nemzeti” alapon áll), ennek jegyében ürítette poharát: „Miskolc emlékét a szeretet emlékébe foglalva elvisszük magunkkal.” A nagy ovációval fogadott felszólalását további pohárköszöntők is követték, a radikális jobboldali irányvonalat képviselő hozzászólásában Eckhardt Tibor és Milotay István is lelkesítette a miskolciakat a további lelkes, „keresztény” politikát támogató fellépésre. FÜGGELÉK Prohászka Ottokár: Hungarizmus és kultúra Előadás a Magyar Jövő sajtóházának megnyitó ünnepségén. Miskolc, 1925. január 18. Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! A minap egy osztrák városban a szociáldemokraták ünnepélyes keretekben tűzbe dobták, tehát egy szociáldemokrata autodafé keretében megégették az evangéliumot, annak a Bethlehemben született, annak a gyaluforgácson járó mezítlábas szegény felséges Istenembernek az evangéliumát. Hogy ez az emberiségnek, tehát az igazi demokráciának a szempontjából micsoda bűn, miféle bornírtság, miféle elvakultság, azt itt felesleges magyaráznom. De hát ez megtörtént, és ez mint valami rikító, rettenetes világító sötétség ijeszti az emberiséget, méltán, mert hiszen ennek a szerencsétlen kultúrvégnek eltagadhatatlan szimptómája. S ahogy az a Spengler ír kultúrvégről,58 * * * hát hiszen nincs igaza a műnek koncepciójával, de ez a levegőben van: dűl, hull, morzsolódik minden, Krisztus, kereszténység, vallás, erkölcs, és most a destrukció ott tart, hogy a legtermészetesebb fogalmakat természetalkotta, történelemalakította irányzatokat kezdi ki, és ezek a család és a nemzet. A családról most nem beszélek, hanem ezt a nemzetet, ezt a nemzeti egyéniséget, azt a nemzeti, történelmi nagy valóságot, amit mi hungarizmusnak hívunk, ezt szeretném így magunk elé idézni, és a mi kultúránknak, úgy mondanám, a liturgiájába beleállítani. 58 Oswald Spengler (1880—1936) német filozófus, leghíresebb Untergang des Abendlandes c. - magyarul A Nyugat alkonya címmel megjelent — művének első kötete 1918-ban, második 1922-ben látott napvilágot, Prohászka erre célzott. Spengler az európai civilizáció végét jósolta, a kontinens végső stádiumának súlyos válságjelenségeiről írt. Prohászkára nagy hatással volt a mű, 1924-ben más alkalommal is ennek gondolatait választotta bevezető motívumnak (ld. pl. Fazekas 2012).
