A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Veres László: Észak- és Kelet-Magyarország üvegiparának szerkezeti átalakulása a 19. században
240 Veres László amelyek a vasútvonalakhoz közel voltak, és amelyek képesek voltak a kor igényeihez igazodó termék előállításra. Ez a termék pedig a hagyományos közönséges öblösüveggel szemben, vagy amellett a díszüveg volt. így maradt életképes a parádi üveggyár, amelyben a Párád környékén számos forrásból fakadó kénes gyógyvíz, a csevice forgalmazására szolgáló üvegek mellett nagy mennyiségű festett és csiszolt díszüveget állítottak elő. 1885-ben az üveggyárban több mint félmillió darab színes és metszett díszű üveg készült (Takács 1970, 40). 1895-ben pedig már egymillió literes, háromnegyed- és félliteres csevicés palackot állítottak elő (Takács 1970, 56). Párádhoz hasonlóan a Károlyi család Szatmár vármegyében, Szelestyén levő hutája is díszüveg gyártásának köszönhette a fennmaradását. A hutában évente mintegy 70 ezer darab metszett és vésett díszű üveget gyártottak, amelynek jelentős részét Moldvába és a Balkán-félsziget országaiba exportálták (Takács—Veres 2001, 273—274). A díszüveg előállításával foglalkozó, közvetlen tüzelésű üveghuták közül Kossuch János Nógrád vármegyében levő hutája volt a legjelentősebb (SzvmcsEK 1982, 87-89; 1991a, 48-50,1991b, 22). A Málnapatak települése melletti üzemben évente 4900 mázsa köszörült üveg került ki az. üvegmetszők keze alól mintegy 100 ezer forint értékben. A vasútvonalaktól távol eső üveghuták természetes gazdasági okok miatt hanyatlásnak indultak, majd megszűntek. A vasútvonalakhoz közeli, tehát az olcsó szállítás lehetőségeivel élni tudó üveghuták pedig fejlődésnek indultak, miután modernizálták és a kor színvonalának megfelelő berendezésekkel látták el őket. Ezekben a hutákban növekedett az alkalmazottak létszáma is. A huták üveggyárakká alakultak át. A 19. század második felében alapított üvegkészítő üzemek eleve gyárként létesültek, a kor leglényegesebb üvegtechnológiai berendezéseivel felszerelve. A gyárrá fejlődő üveghuták és az újonnan létesült üveggyárak esetében egyaránt az üvegmassza olvasztása, a kemencék fűtése volt az alapvető kérdés, elsődlegesen megoldásra váró feladat. A hagyományos fatüzelésű üveggyártás során, amely a középkori hutatechnikán alapult, megdöbbentő környezeti károkat okoztak, az erdőirtás pedig elképzelhetetien méreteket öltött. Az üvegkészítés legfontosabb alapanyaga a hamuzsír, vagy népies elnevezéssel élve, a szalajka volt. Egy mázsa tiszta hamuzsír gyártásához egy kh. erdőt kellett kivágni. Egyetlen mázsa fa elégetése során csak 0,2—2,0 kg hamu keletkezik. Egy mázsa hamuból pedig 10 kg hamuzsírt lehetett előállítani. Ez azt jelenti, hogy egy mázsa hamuzsír készítéséhez 40—50 tonna fára volt szükség. A 18. századi, 19. század eleji adatok figyelembevételével egy ádagos méretű üveghutában évente 20—30 mázsa hamuzsírt használtak fel, amiből logikusan következik, hogy ennek a faszükséglete 20—30 kh. erdő, vagyis 1000—1500 tonna fa volt (Csiffáry 2006, 179). S ekkor még nem is szóltunk a kemencék fűtéséhez szükséges tűzifáról. A fűtéshez, illetve az olvasztáshoz használt tűzifa mennyisége hutánként eléggé eltérő volt. Nyilvánvalóan ez sok tényezőtől függött. Az általánosan elfogadott szakmai vélemény szerint egy mázsa nyersanyag olvasztásához 8 mázsa tűzifára volt szükség. Egy-egy üzem átlagosan 5—10 000 köbméter fát használt fel évenként fűtésre. Az üveggyártás energiatakarékosabbá tételére az 1860-as években Angliában egy Friedrich Siemens nevezetű német mérnök egy új fűtési eljárást fejlesztett ki, amelynek a lényege abban állott, hogy mindenféle anyag, fa, szén és mindenféle hulladék anyag elégetésével gázt fejlesztettek, s aztán ezt égették el speciális kemencékben. így az égés hatásfoka megnövekedett, a gázt az olvasztókemencébe vezetve jóval nagyobb hatásfokon lehetett elégetni, mint a közvedenül kemencébe helyezett fát. A Siemens-féle fűtési eljárással kialakított ún. regenerációs gázkemencében 12—14 óra alatt állították elő az üvegkészítéshez alkalmas masszát. Ehhez a 18. században 8 napra volt szükség, a 19. század elején a levegő befújásának köszönhetően 48 órára (Molnár 1981, 78). Összességében a Siemens-féle eljárással jelentős mértékben csökkent az üveggyártáshoz szükséges fa mennyisége, lerövidült az üvegmassza nyerésének ideje, s ami nagyon fontos volt, megszűnt a huták helyhez kötöttsége, vagyis az erdőségbe telepítés szempontja lényegtelenné vált. A Siemens-féle eljárást Angüában, majd Ausztriában és Csehországban alkalmazták először. Ezekben az országokban a hagyományos kisnyílású kemencéket hamarosan felváltotta egy egyetlen nagyterű kemence, az ún. kádkemence, s így a termelés még gyorsabb és rentábilisabb lett. Magyarországon az 1880-as évektől terjedt el a Siemens-féle regenerációs fűtési rendszer, miután a kormányzat állami adókedvezményt nyújtott azoknak a vállalkozóknak, akik alkalmazzák ezt a modern fűtési eljárást. Rövidesen modernizálták is néhány kivételtől eltekintve a kedvező szállítási lehetőségekkel rendelkező hutákat. Azonban a fejlesztések során takarékossági okokból meghagyták a régi, hagyományos kemencéket. így azonban a termelékenység 20—30%-kal elmaradt az optimális szinttől. Az új építésű üveggyárakban azonban már a kádkemencével kombinált Siemens-féle eljárást vezették be,
