A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Veres László: Észak- és Kelet-Magyarország üvegiparának szerkezeti átalakulása a 19. században
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve LII (2013), 237—244. ÉSZAK- ÉS KELET-MAGYARORSZÁG ÜVEGIPARÁNAK SZERKEZETI ÁTALAKULÁSA A 19. SZÁZADBAN Veres László történész, Miskolc Absztrakt: Magyarország északi és keleti hegyvidékes területein jött létre a legtöbb üvegipari létesítmény a 18-19. században. A 19. században a fő közlekedési útvonalaktól távol eső, hagyományos középkori technológiával működő kis erdei huták sorra szüntették be termelésüket. A kedvező földrajzi adottságú hutákat átépítették, modernizálták. Siemens-féle regenerációs fűtési rendszerrel, kádkemencékkel szerelték fel őket. Festő- és üvegcsiszoló műhelyeket alakítottak ki bennük, tehát az egykori hagyományos technológiájú üveghuták üveggyárakká alakultak át. A térség legmodernebb üveggyárai azonban új építésűek voltak, egy-egy termékféleség előállítására szakosodtak. A 19. század végén Magyarország 22 üveggyárából 16 működött Észak- és Kelet-Magyarországon. Ezek biztosították az ország öblösüveg szükségletének háromnegyed részét, táblaüveg szükségletének pedig 80%-át. A trianoni békekötés után az üveggyárak túlnyomó része idegen kézre került. Az országban csak a salgótarjáni és a sajószentpéteri öblösüveg-, a zagyvapálfalvai táblaüveg és a parádi díszüveggyár maradt. Kulcsszavak: üveghuta, üveggyár, modernizáció, Siemens-féle regenerációs fűtési rendszer, kádkemence, festő- és csiszoló műhely A Herman Ottó Múzeum az elmúlt évtizedekben aktív szerepet vállalt a magyarországi ipartörténeti kutatások szervezésében. 1989-ben Miskolcon indult útjára a Manufaktúrák Magyarországon című konferencia sorozat, amelynek célja kettős volt. Egyrészt átfogó képet akart szolgáltatni a hazai és határon túli manufaktúrakutatás helyzetéről, másrészt pedig fórumot kívánt teremteni a manufaktúra fogalmának helyes értelmezésére és használatára a mindenkori magyarországi viszonyoknak megfelelően (Veres 1989b, németh-Veres 1989; Németh 1994). A manufaktúra klasszikus fogalmi meghatározása közismert. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy hazánkban néhány kivételtől eltekintve a céhfejlődés nem vezetett el a manufaktúrák kialakulásáig, vagyis a céhekből nem lettek manufaktúrák. A manufaktúra fogalmi meghatározásából adódó bizonytalanság először és talán a legszembetűnőbben a II. József korabeli manufaktúra tabellák készítésekor mutatkozott, amikor a céhes kereteken és a háziiparon túlmutató ipari formációkat tekintették manufaktúráknak. Ez a téves gyakorlat nagyon sokáig fenntartotta magát. Mígnem 1993-ban a Manufaktúrák Magyarországon konferencia sorozat sátoraljaújhelyi rendezvényén Heckenast Gusztáv javaslatára a résztvevők az általa felsorakoztatott szempontok figyelembevételével úgy határoztak, hogy a céhes és a háziipari kereteken túlmutató, de még nem gyáripari szintű ipari szerveződési formákat célszerű tőkés kisvállalkozásoknak tekinteni (Heckenast 1994, 259-265). E fogalmi meghatározás helyességét teljes mértékben bizonyították az üveg ipartörténeti kutatások is. Az üvegkészítő helyek, az egykori üveghuták létesítése minden esetben nagyobb beruházással járt, és ennek során fontos szerep jutott a magántőkének is. A huták bérlői és munkásai különleges jogokat élveztek. Szabad menetelűek voltak, s csak a bérlő és az üvegkészítő mesterek között alakult ki függőségi viszony. Az üvegkészítők munkájukért fizetést kaptak, lényegében tehát munkások voltak. A huta tulajdonosának, vagy bérlőjének jövedelme döntően az elkészült portékák értékesítéséből származott, tehát a mindenkori piaci viszonyok határozták meg létüket (Veres 1989b, 61—64). 1848 után, a megváltozott viszonyoknak és jogi környezetnek köszönhetően a huták tulajdonosai, vagy bérlői a megszerzett jövedelmük egy részét a termelés bővítésére fordították, s bekövetkezett az, hogy a tőkés kisvállalkozásokból sok esetben egyenes út vezetett a gyárrá történő átalakulásig.
