A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Spóner Péter: A mezővárosi jogszolgáltatás egy speciális területe. Miskolc céges iparosok jogszolgáltatási (igazságügyi-büntetőjogi) eseteinek vizsgálata a Városi Jegyzőkönyvek alapján (1770-1820)
228 Spóner Péter felügyeleti jogosítványa mellett — a céhbiztosi intézményen keresztül a helyi céhek törvényes működését ellenőrizze és felügyelje. A városi tanács hatáskörébe tartozott azonban a jogszolgáltatás számos más területe is. A városi jegyzőkönyvekbe jegyezték fel és hitelesítették a magánjogi egyezségeket, mint például az ingadanok adásvételét. A város polgárai gyakran a városi tanács előtt tettek örökléssel kapcsolatos előzetes nyilatkozatokat, örökvallásokat, melyeket hitelesítés végett a városkönyv lapjaira is bevezettek. Peres és örökösödési ügyekben, illetve házak, telkek vásárlása esetén3 a város helyi mesterek szakértelmére támaszkodott az ingó és ingatlan javak értékének felbecsülésében. E feladatokkal a tisztviselők mellett a város ún. con- vocatus személyeket — amely ez esetben talán leginkább hiteles szakértőnek fordítható — bízott meg, hogy mérjék fel és határozzák meg egy-egy vagyontárgy pontos értékét. Az ingatlanok esetén értelemszerűen általában az azokhoz leginkább értő kőművesek és ácsok szakértelmére támaszkodott a város, de a megbízottak között találunk specialistákat, többek között nádkötőket is.4 Az ingó javak felbecsüléséhez, jellegüknél fogva, a miskolci kézműves társadalom szinte minden területéről kértek fel mestereket szakértőnek. Egy-egy esetben általában legalább két különböző, de rokon szakmát űző mester végezte el az értékbecslést. A városi tanács feladata volt az árvák tutorainak kijelölése, illetve a rájuk maradt vagyon kezelése is. Jelen tanulmányunkban a városi jegyzőkönyvek alapján a város és a céhek kapcsolatának egy alig kutatott területét vizsgáltuk meg, nevezetesen a város által hozott, a céheket, a céhes mestereket érintő büntetőügyeket, illetve a város ítélkezési gyakorlatát. BÜNTETŐÜGYEK A mezővárosi jogszolgáltatásnak, a polgárjog mellett, másik fontos területe volt a büntetőjog. Ennek, a városkönyvek mellett, különösen fontos forrása az ún. „Fekete Könyé”, mely a Helytartótanács rendeletére készült, és az állam egyre általánosabbá váló ellenőrzési igényét tükrözi. E bűnügyi nyilvántartásba 1800—1837 között 4176 esetet jegyeztek be.5 * Korszakunkban központi rendelkezések csak ritkán szabályozták a jogilag üldözendő cselekmények körét. így Miskolc esetében 3 A városnak adójövedelmet jelentő taxa fundusok eladásához tanácsi jóváhagyás kellett (Stipta 2000a, 723). 4 MNL BAZMLt IV. 1501/a. 7. köt. 425. (1778). 5 Ennek alapkutatásait Stipta István végezte el, és eredményeit a Miskolc-monográfiában jelentette meg (Stipta 2000a, 720-736). is a helyi tanács döntése volt, hogy mely bűnöket tartja üldözendőnek, és elkövetőikkel szemben milyen szankciót alkalmaz. A mai joggyakorlattal ellentétben, különösen a mesterek esetében, kevésbé vették figyelembe, hogy az elkövető visszaeső volt-e, és a szándékosság sem volt olyan súlyú minősítő körülmény, mint napjainkban (Stipta 2000a, 726). A városnak nem volt jogvégzett bírói kara, így a jogszolgáltatásban elsősorban a városi tanács évszázadok során kialakult elvei és gyakorlata, vagyis a szokásjog esett döntően latba. E tekintetben a céhek is eljártak kisebb vétségek esetén az inasokkal és elsősorban a legényekkel szemben, azonban, mint látni fogjuk, a város fenntartotta magának büntető ügyek esetében az ítélkezési jogot. Már a korszakunk előtt is számos esetben támadt vita a céhek és a város között, hogy kinek a hatáskörébe tartozik a vétkes legények megbüntetése és a büntetés mértékének megállapítása. A céhek eredetileg ugyanis nemcsak gazdasági és érdekvédelmi szervezetek voltak, hanem a rendi társadalom jogrendjének megfelelően bíráskodási joggal is felruházták őket. Ez a jog vonatkozott a foglalkozással kapcsolatos ügyekre, de morális kihágások esetén is büntették a céhek tagjaikat. A céhek bíráskodási joga számos esetben találkozott a városi tanács gyakorlatával, azonban a céhtagok számának növekedésével, a büntetőügyek szaporodásával már egyre több esetben kerültek szembe a céhek a várossal. A város ezen a területen arra törekedett, hogy a bűnesetek elbírálása és az ítéletek kiszabása az ő hatáskörébe tartozzon, és e tekintetben számíthatott a vármegye és a koronauradalom támogatására is. 1624-ben Szabó György céhtag nyilvánosan káromkodott, amiért a céh egy forint büntetést rótt ki a vétkesre. A város azonban az esetet megvizsgálva felülbírálta a céh döntését, és ugyanezért a tettért lényegesen súlyosabb, 11 forintos büntetést szabott ki (Gyulai 1998). Amint az indoklásban olvashatjuk, azért, mert „a városnak régi törvénye ez volt”. A szabó céh nem hagyta annyiban a kiszabott büntetést, és jogorvoslatért a diósgyőri úriszékhez fordult, ahol azonban a város törvénykezését hagyták jóvá. A korszakunkban, mint majd látni fogjuk, a központi iparpolitika e tekintetben a városi jogszolgáltatás erősítésére törekedett. A jogszolgáltatás vizsgálata során arra törekedtünk, hogy a városi jegyzőkönyvek kutatása során fellelt nagyszámú eset áttekintésével megismerjük és bemutassuk a város ítélkezési gyakorlatát. E törekvésünk középpontjába az elkövetett bűnök és az értük kirótt büntetések kerültek, külön tárgyalva a legényeket és a mestereket. Ezt a megközelítést indokolta, hogy a város általában eltérő büntetéseket szabott ki
