A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Tóth Péter: Az önkormányzat és a városigazgatás jogi háttere a középkori Miskolcon
224 Tóth Péter engedélyezte, hogy a közöttük már régen Szent István király tiszteletére megalapított egyházuk plébánosi vagy igazgatói tisztjét bárki olyan alkalmatos és igaz férfiú megkapja, akit a két város polgárainak és vendégeinek a közössége igaz és törvényes lelkipásztornak egy akarattal és megegyező értelemmel megválaszt. A kiváltságnak az utókor szemében való értékét jól jelzi, hogy a város vezetősége 1503. február 11-én Anna királynéval, 1523. szeptember 2-án pedig Mária királynéval is átíratta és megerősíttette azt. S bár a kegyúri jog nem tartozik közvetlenül a városigazgatási kiváltságok közé, áttételesen mégis oda sorolhatjuk, hiszen lehetőséget adott a polgároknak, hogy az általuk megválasztott vezetőségen keresztül ellenőrzést gyakoroljanak az egyház és annak gazdálkodása fölött. Az így megszerzett kegyúri jog szabad gyakorlását két oldalról érhette — és ahogyan az adatok bizonyítják, érte is — támadás. Amint láttuk, Anna királyné megerősítette ugyan Zsigmond kiváltságát, mégis ő volt az, aki közbenjárt titkára, szalaházi Szalay Tamás érdekében, hogy a király semmibe véve a miskolci polgárok jogait, a nevezett Szalay Tamásnak adományozza a város plé- bánosságának a tisztét. Mindez egyértelműen kiderül abból az oklevélből,13 amely 1511. december 21-én kelt és amellyel II. Ulászló király mintegy újból engedélyezte, hogy a miskolci polgárok közönsége szabadon választhasson plébánost az e tárgyban gyakorolt kiváltságuk érvényénél fogva és tekintet nélkül az e kiváltsággal ellentétes jogokat tartalmazó, már kiadott vagy ezután kiadandó királyi levelekre. Ulászló király azonban nemcsak azzal sértette meg a város közönségének a kegyúri jogát, hogy valamikor 1507 előtt kinevezte plébánosnak Szalay Tamást, hanem azzal is, hogy 1507. október 9-én kelt oklevelével14 engedélyezte: a mondott Szalay Tamás, illetve plébánosi tisztében valamennyi utóda maga választhasson ki alkalmas személyeket a városon kívül lévő Mindenszentek kápolna, a szőlőhegyen lévő Szent György kápolna, valamint a Szent Mihály arkangyal kápolna és a plébániatemplomban lévő összes más kápolna és oltár igazgatására. És ez volt a másik oldal, ahonnét támadás érhette a város közönségének a kegyúri jogát: tudniillik, hogy a plébánosok igényt tartottak a kápolna- és oltárigazgatók kinevezési jogára, s ezt az igényt olykor minden erővel meg is próbálták 13 MNL BAZMLt XV. 1.112. sz. Közli Szendrei 1890,154-155, aki egyébként tévesen értelmezi a szöveg elé tett fejregesztában Ulászló oklevelének a tartalmát, amikor azt állítja, hogy a király a Szalay Tamásnak a miskolci egyházak felett való jus patronátusi kiváltságát vonja vissza. 14 BAZMLt XV. 1. 111. sz. Közli Szendrei 1890, 149-150. érvényre juttatni. Világosan kiderül mindez abból a vitából, amely 1489-ben zajlott a polgárok és az akkori plébános, Miskolci János között, s amelynek eldöntésére a királyné, mint földesúr az esztergomi egyház egyik kanonokját volt kénytelen kijelölni. De Priolis kanonok 1489. június 23-án kelt jelentéséből — amelyet a királyné június 25-én erősített meg Budán kiadott oklevelével (Szendrei 1890, 120—122) — azt olvashatjuk ki, hogy ítélete a polgárok számára volt kedvező: nem csupán az oltárok javadalmaival való gazdálkodásba engedett beleszólást, hanem azt is egyértelműen leszögezte, hogy a lakosok, mint törvény szerint való patrónusok azt választhatnak kápolna- és oltárigazgatónak, akit akarnak, mindössze azzal a megkötéssel, hogy a kiválasztott személyt vizsgáztatás végett be kell mutatniuk a mindenkori plébános előtt. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük: a jelentés kelte után három nappal azért intézkedett a város oly ünnepélyes formában a Boldogságos Szűz Mária mennybevétele kápolna feletti kegyuraság dolgáról, hogy saját patronátusi jogait deklarálja.15 Az is nyilvánvaló, hogy Miskolci János plébános nem nyugodott bele a kanonok ítéletébe: Beatrix királyné ugyanis 1490. január 12-én kelt oklevelével (Szendrei 1890, 123—124) kénytelen volt figyelmeztetni őt, hogy álljon el a pertől, amelyet a pápai legátus törvényszéke előtt indított e dologban, sőt szigorúan meg is fenyegette, hogy „el fog mozdíttatni” a lakosok közül, ha még egyszer panaszt terjesztenek elő ellene. Összefoglalás gyanánt megállapíthatjuk, hogy Miskolc története jól példázza, hogy egy középkori mezőváros — e jellegzetes közép-európai intézmény — hogyan próbálta meg a valódi városok példájára elérni az igazgatási és törvénykezési autonómiát, s hogy az ennek érdekében tett erőfeszítései milyen korlátokba ütközhettek. Maga a kérdés pedig eléggé fontosnak látszik ahhoz, hogy további összehasonlító vizsgálatok tárgya legyen. RÖVIDÍTÉSEK MNL BAZMLt XV. 1. — Magyar Nemzeti Levéltár, Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Gyűjtemények: Középkori oklevelek gyűjteménye. MÓL DL — Magyar Országos Levéltár, Középkori oklevelek gyűjteménye. MOL DF — Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai fény- képgyűj temény. 15 MÓL DL 83 949. sz.
