A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Tringli István: Adalék a magyar vadászati jog középkori történetéhez
216 Tringli István Az országbírói elöntés látszólag egyértelmű volt, de a péceli vita folytatódott. Két év múlva, 1358-ban Katalin asszony újfent beperelte szomszédját. Egy bizonyos kaszálót követelt rajta, amely, állítása szerint, az ő birtokrészéhez tartozott, majd egy erdő kivágása miatt tett panaszt ellene. Az özvegy most is a királynéhoz fordult segítségért. Igyekezetének meg is lett az eredménye: az egyik, az ő számára kibocsátott iktató parancsot Károly király özvegye, Erzsébet királyné nevében írták. A királynénak Katalin asszony mellett történt háromszori kiállása megengedi azt a feltételezést, hogy a Pécelen birtokos asszonyban a királyné udvarának egyik tagját lássuk. Ezúttal azonban Péter mester a királynéi beavatkozást kivédte. Nem hiába volt jogász, egy ügyes válasszal meggátolta, hogy a rétet Katalin számára iktassák. 1359-ben aztán újból előkerült a madárfogás ügye is. Az özvegy újabb pert kezdett a kúrián. Panasza szerint a malom gátjának — amely azt a vizet fogta közre, melyet Péter mester pesti böjtiteknek szokott madarászat céljából bérbe adni —, egynegyede az övé, Péter azonban a gát után járó összeg negyedét eddig még egyszer sem adta oda neki, hanem jogtalanul a maga számára tartotta fenn az egész bérleti díjat. Péter válasza úgy szólt, hogy az igaz ugyan, hogy a víz egynegyede az özvegyé, azonban a madarászok hálóikat nem a vízen szokták elhelyezni, hanem az ő földjén, ezért nem ad semmit Katalinnak. Az özvegy panasza és a Péter válasza látszólag teljesen különböző megközelítésen alapult. Az özvegy egy szót sem ejtett a két évvel korábban ebben az ügyben már meghozott ítéletről, hisz azzal a saját vélt igazát rontotta volna. Arról sem beszélt, hogy a madarászok hol fogták el a madarakat. O a víz felett repdeső madarak elfogását a malomjog részének tekintette, ennek egynegyede pedig az övé, így a madarászok bérleti díja is — szólt az érvelése. Péter mester ezzel szemben teljesen a korábbi ítélet szellemében képviselte saját jogát: a madarakat az ő földjén — pontosabban az ő földje fölött — fogják el, így a bérien díj csak őt illeti meg. Valójában, mint majd látni fogjuk, nem a vadászati jog kétféle értelmezésével van dolgunk, Katalin csupán a számára nem kedvező tényeket elhallgatva, kissé homályosan adta elő mondandóját. A bíróság vizsgálatot rendelt el. Pest városát arra utasították, hogy azokat a polgárokat, kik a péceli vízen madarászni szoktak, kérdezzék ki arról, hogy hol fogják a madarakat, a vízen, vagy azon kívül, a földön. Ezen kívül azt is tudni akarták, hogy Péter mester mióta nem adta meg a víz után járó haszonvételt az asszonynak. A két kérdés a korábbi ítélethez hasonlóan „azé a madarászat joga, akinek területén a madarat fogják” elven alapult. Ha mégis kiderült volna, hogy a vízen fogják a madarakat, akkor Péternek fizetnie kellett volna Katalin számára. Ezért firtatták azt is, hogy mióta tartja fenn a maga számára madarászat jövedelmét. A pesti városi tanács egy bizonyos Mihály fiait és más, madarászással foglalkozó polgárokat (conáves) idéztetett maga elé, és kérdezte ki őket. Az eskü alatt felvett vallomásokból az derült ki, hogy hét esztendeje már, hogy a malom vize mellett madarásznak, mégpedig oly módon, hogy zörgetéssel, csapkodással, kiabálással (a tonitu seu terroré, neonon vociferationibus) felverik a madarakat lakhelyükről és hálóval fogják el őket. A hálókat vagy Péter mester vagy a malomcsatorna vizével szomszédos, más birtokosok földjén, ott, ahol éppen arra alkalmas, szokták felállítani. Bérleti díjat csak Péternek fizettek, arról azonban nem tudtak, hogy ebből ő adott-e valamit Katalinnak, azt azonban bizonyosan állították, hogy ők nem fizettek neki. Az özvegy igazának bizonyítására bemutatta a bíróságnak a negyedjogát igazoló határleveleket, Péter mesterrel kötött egyezségét, azokat a jelentéseket, melyek arról szóltak, hogy a Péter ellentmondása miatt nem tudta magát egy kaszálóba beiktatni, továbbá, hogy Péter bírói tiltás ellenére fát vágatott egy erdőben, valamint a pestiek vizsgálatáról szóló iratot. Ezután szokás szerint újból előadta keresetét: a Rákoson levő malom negyedrésze őt anyja leánynegyede jogán illeti, a malom mellett, tudniillik a közös területen (loco com- tnum), a nádasban és a töltésen szokott Péter mester seregélyfogó helyeket (locum captionis fiscedularum vulga- riter videlicet avium seregei dictarum) bérbe adni, az abból járó díjból azonban semmit sem hajlandó adni neki. A kereset előadása a szokásos formulával zárult: az ország törvénye szerint szolgáltassanak számára igazságot. Péter személyesen válaszolt: ő nem foglalt el semmit Katalin birtokrészéből, nem vágta ki az erdőt és az asszony kaszálóját sem kaszáltatta le, az asszony teljes kerestében tehát teljesen ártatlan. Reagált a vizsgálatokra is, melyről megállapította, hogy azokat az asszony az ő ellenségeivel végeztette el. Végül rátért a madarászat ügyére. Elismerte, hogy nem adott a madarászatért kapott összegből semmit Katalinnak, azonban rögtön hozzátette, hogy péceli birtokrészeik határokkal vannak elválasztva egymástól, a madarakat pedig nem a malom melletti nádasban, nem is a gáton fogják el, hanem a földek fölött. O is a Pál országbíró által elrendelt és a későbbi határjárásra hivatkozott, mondván ezek értelmében illeti kizárólag őt a bérleti díj. Ezek után, mintegy végső érvként, tette a bíróság
