A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Tringli István: Adalék a magyar vadászati jog középkori történetéhez
Adalék a magyar vadászati jog középkori történetéhez 215 Katalin asszonnyal és fiával. Ugyancsak a Rákoson, ámde valamivel feljebb, egy másik malmot építtetett, immáron teljesen saját használatra. Az ebből keletkezett vitát 1347-ben simították el. Katalin asszony most is egykori pártfogójához, az özvegy Erzsébet királynéhoz fordult. Ezek után Péter mesternek nem maradt más választása, mint kiegyezni Katalinnal. Amikor az ítélőmester az egyezség mellett döntött, a „jó békesség érdekében” (propter bonumpads) meghozott elhatározása legalább akkora súllyal eshetett latba, mint királyné különös parancsa (ex mandato spedali domine regine). Péter megígérte, hogy Katalint és Lászlót a számukra leánynegyed címén járó rész birtokában ezután mindenféle kellemetlenkedés nélkül békességben meghagyja, azon határok között, ahogy eddig is birtokolták. Elismerte, hogy a Rákoson levő alsóbb malomból származó bevétel negyede az özvegyet és fiát illeti. Azt is megígérte, hogy felsőbb malmát lebontja, „nehogy az alsóbb malomnak kárt okozhasson és romlására legyen” (ne ipsi molendino nocere posset etpararet destructionem). Újra megjárták a birtokrészek határait, majd mindketten vállalták, hogy ha a jövőben bármelyikük felrúgná a megegyezést, akkor hatalombajban való elbukásban marasztalják el (tamquam in potentialí duello decumbens convinceretur). A per vesztese egyértelműen Péter mester volt. Hogy veresége még teljesebb legyen, magának kellett az egyezségről szóló oklevelet is megfogalmaznia. Az egyezséglevelet ugyanis Olivér királyi tárnokmester nevében adták ki — egy évtizeddel korábban, még királynéi udvarbíróként is az ő nevében hozták a Katalin számára kedvező ítéletet —, akinek kancelláriáját ekkor Péceli Péter vezette. A királynéi nyomásra létrejött egyezség azonban minden tekintetben jogszerű volt. A leánynegyed címén járó földek Katalint és fiát illették, a régi határok felújítása is jogaik megerősítését jelentette Péceli Péter mesterkedéseivel szemben; a közös malomból is törvényesen járt nekik a jövedelem negyedrésze. A malom lerombolása is megfelelt a magyar szokásjognak. Ősi szokás szerint a feljebb álló malom az alsóbbnak kárt nem okozhatott, ezért, ha kellett, a felsőbbet le is lehetett bontatni. Az egyezségnek a malom felől intézkedő része csak a sokak által ismert, formalizált szokás jogi normát — ma úgy mondanánk, jogszabályt — ismételte (Tringli 2001b; Vajda 2003, 199). Kétségtelen, hogy a hatalombajban való elbukás, akárcsak a többi rendelkezés, Péter mestert érintette kényelmedenül. Tőle lehetett volna ugyanis csak várni, hogy a jövőben megszegi az egyezséget. Ekkor azonban jogtalanul, azaz korabeli megfogalmazás szerint „hatalmasul” tette volna rá a kezét a birtokra. A hatalmas foglalás ügyeit általában bajvívással döntötték el a felek. Itt azonban erre nem volt szükség. Sem Katalinnak, sem Péternek nem kellett volna hivatásos bajvívókat, bajnokokat fogadnia, az ügy magától eldőlt volna. Ha Péter mester nem tartotta volna be az egyezség bármelyik pontját, azonnal a hatalmaskodást eldöntő párbaj, röviden a hatalombaj vesztese lett volna. Ez a formula is rendszeres visszatérő eleme volt a hasonló egyezségeknek. Nem múlt el egy évtized, és újra perben állt egymással a két szomszéd. Néhány pesti lakos ugyanis a malom körül röpködő madarak befogásába kezdett, és ezért Péter mester némi bérleti díjat kapott tőlük. Katalin asszony, aki időközben újra férjhez ment, majd ismét megözvegyült, részesedést követelt magának ebből a jövedelemből. A pert 1356-ban a királyi jelenlét bírósága, azaz az országbíró törvényszéke előtt tárgyalták. Mindkét fél az 1339-es határjárásra alapozta igazát, így az ítéletet is annak alapján hozták meg. Pétert és Katalint egyaránt megerősítették péceli birtokrészében, majd a madárfogás után járó díj elosztását szabályozták. A malom fölötti szakaszon, a felduzzasztott Rákos partja nádassal volt benőve. Ha a nádasban élő madarakat a malom gátján fognák el — szólt az ítélet —, abból negyed rész jár az özvegynek. Ha azonban a nádasból Péter földjére repülnének, és ott kerülnének hálóba, akkor az abból származó teljes jövedelem Pétert illesse. Ugyanígy, a Katalin földjén elfogott madarak jövedelme csak Katalinnak járjon. A döntés tehát teljes egészében a föld birtoklásán alapult: a madarászat joga azt illette meg, akinek földjén elfogták az állatokat. Az ő joga volt a madarászat bérbe adása is. A malom nem egyszerűen a malom épületét jelentette, hanem a hozzá tartozó csatornát, gátat, hidat is. Ez mind közös birtokban volt, ezért döntöttek úgy a bírák, hogy a gáton elfogott madarak után az asszonynak is részesedés jár. Az ítélet e mondatához pár szavas indoklást is fűztek, mely így szól: „azért kell a negyed részt megadni az asszonynak, mert e malom negyedrészének jövedelme az asszonyt illeti” (eo quod quarta pars ipsius molendini ipsi domine de- buisset provenire, eidem domine quartam partem dare tenere- tur). Ugyanez a megfontolás vezette az ítéletnek azt a részét is, amely a földeken elfogott madarakról szólott. Ott már nem kellett megosztozni a jövedelmen, hiszen egykoron a földeken is megosztoztak; akinek a területén hálóba került a madár, annak jutott a bérleti díj is. Azt ugyan a döntés meghozói megtudták a felektől, hogy a madarakat a nádasból verték fel, de a hajtás helye nem játszott szerepet a madarászat! jog eldöntésében.
