A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Dénes György: A középkori Gömör megyei Noak birtok helye és neve, Aggtelek és Jósvafő betelepítése
202 Dénes György Visszatérve az 1295. évi határjáráshoz, a Sártól, vagyis a mai Tengerszem-tó helyétől változatlanul E-EK irányba halad a határvonal, és átkelve a dombtetőn a Kecső-patakhoz ér (Kecheuyyy), majd átkel azon, de egy méternyire sem követi a patak folyását, ahogy azt az imént említett félrevezető névhasználattól megtévesztve többen is hibásan vélik (pl. Antal 1995, 102). Miután a határjárás átkelt a Kecső-patakon, vál- tozadan irányban halad át a Kis-Galya lealacsonyodó délkeleti lábán, és annak túloldalán leereszkedik a Jósva-patakhoz (cadit in fluuium llusd). Az a hely pedig, ahol határjárásunk a Jósva-patakhoz érkezett, közvetlenül a mai Nagy-Tohonya-forrás alatti vízfolyásszakasz. Ezek alapján biztonsággal megállapíthatom, hogy a Kossuth-barlang vizeit felszínre hozó e nagy karsztforrást tekintette a magyarság a honfoglalás óta, közel egy évezredig a Jósva-patak fejének, forrásának, ezt nevezte Jósva-fejnek, Jósvafőnek. Az itt fakadó vízfolyás tehát e forrástól kezdve jósva-patak (Dénes 1997, 247). Ezt célszerű számon tartanunk. Mindezt azért kellett tisztáznunk, mert ezek ismerete nélkül nem lehet helyesen értelmezni több középkori oklevél határjárását, köztük az éppen most tanulmányozott 1295. évi határjárást sem. Ez a Jósva-patak fogadja be mindjárt a forrása, a Jósvafej mellett az északról érkező szerény Tohonyapatakot, azután a Kecső község felől érkező Kecső-pa- takot, alább a Baradla-barlangrendszer vizeit felszínre hozó, régi nevén Törőfej, a mai térképeken Jósva-forrás néven szereplő vízfakadás patakát, azután a Kajta- patakot stb. (Dénes 1979). A 13. századtól a Jósvafő név már nem csupán a forrást jelölte, hanem a környékét is, hiszen a vízfakadás helye nem csak a pataknak, hanem a tágas Jósva- völgynek is a felső vége, kezdete volt. Amikor a 14. század első felében Tekus fia István fia István magis- ter a forrás mellé, tőle délre falut telepített, akkor azt a helyet már régóta minden környékbeli Jósvafőnek nevezte, így az odaépült falut nem kellett elnevezni, mert az Jósvafőn épült föl (Dénes 2007). A névadó vízfakadást, a mára már feltárt Kossuth- barlang vizeit felszínre hozó nagy karsztforrást, Jósvafő község népe, nyilván a település létrejötte óta és még a 20. században is csak úgy emlegette „a forrás”. Jakucs László amikor 1952-ben könyvet írt az Aggteleki-cseppkőbarlangról, abban e vízfakadást, jobb híján Névtelenforrás-ként említi (Jakucs 1952, 8, 37). Papp Ferenc műegyetemi professzor 1957-ben karsztkutató állomást alapított Jósvafőtől északra, a Tohonya-völgy fejében fakadó Tohonya-forrásnál tanítványai által feltárt Vass Imre-barlang közelében, a Jósvafő környéki karsztvidék sokoldalú tudományos kutatására, így a karsztforrások vízhozamának rendszeres mérésére, hozamváltozásaik, -ingadozásaik regisztrálására, és az adatokból levonható következtetések kimunkálására is. A kutatóállomáson dolgozó fiatal kutatók, mérnökök és geológusok kénytelenek voltak nevet adni a Jósvafő község északi szélén fakadó e nagy vízhozamú névtelen forrásnak, hogy regisztrálni, majd publikálni tudják mérési eredményeiket. Minthogy e forrás vize röviddel fakadása után egyesül az észak felől, a Tohonya-völgyön érkező jóval szerényebb hozamú Tohonya-patakkal, annak forrása nevét Kár-Tohonyára, az addig „névtelen” nagy forrást Nagy-Tohonyaforrás-ra keresztelték át. Azt igazán nem várhattuk el a lelkes fiatal kutatógárdától, mérnököktől, geológusoktól, akik a maguk területén kiváló szakemberek voltak, hogy középkori, latin nyelvű oklevelekben kutassanak az után, hogy vajon hogyan nevezhették régente a későbbi „Névtelen-forrás”-t. E kettős névadás, a Törőfej-nek Jósvaforrás-ra és a Jósvafej-nek Nagy-Tohonyaforrás-ta történő átkeresztelése, és az új neveknek valamennyi mai térképünkön való szerepeltetése óhatatlanul félrevezetett már eddig is több történész- és helynévkutatót a terület középkori határjárásainak értelmezésekor. Ez pedig hibás következtetések levonásához vezetett. Ezért tartom most szükségesnek, hogy e két forrás korábbi, de nem köztudott névváltoztatását ehelyütt publikussá tegyem, hogy a további tévedések elkerülhetők legyenek. Az 1295. évi határjárás a forrástól a Jósva vize mentén haladt tovább déli irányba. Mintegy 300 ennyire a forrástól torkollik a Jósvába a nyugat felől érkező Kecső-patak, majd mintegy 100 m-rel alább a mai Tengerszem-tó felől érkező patak is, ahol ma Jósvafő község házai sorakoznak. De a 13. század végén — mint már említettük — még nem volt ott település, nem állt ott még egy kunyhó sem. A határjárás tovább követte még egy szakaszon a patak mentét, azután elvált tőle, és a Kajta-patak táján elérte Teresztenye határát, hogy aztán Teresztenye, majd a vízóvó Böjté földje (terra Buhthe), a mai Égerszög határán vezessen, majd a Pilinka-tető (Pa/anka) nyugati lábánál elérte Kánó határát, aztán a kánói határ mentén a Révhelyhez (Revhel) ért. Ez a rév, vagyis ’vízi átkelőhely’ a Telekes-patak legfelső szakaszán egy talán szélesebb, de sekélyvizű mederszakasz lehetett, ahol — feltevésem szerint — az 1272. évi teresztenyei és az 1324. évi égerszögi határjárásban is szereplő, Kassáról Tornán át Gömör várához vezető nagyúton (via magna,
