A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Dénes György: A középkori Gömör megyei Noak birtok helye és neve, Aggtelek és Jósvafő betelepítése
196 Dénes György Árpád hadainak az uralma alá került. A bolgár megszállók többsége vereségük után a magyar hadak elől hazamenekült, de itt maradtak, és meghódoltak a magyaroknak, a bolgárok által — föltevésem szerint — a bizánciaktól a 9. század közepe táján elfoglalt és Bulgária részévé tett macedón terültekről szolganépeknek idehurcolt, bolgár jellegű ószláv nyelvet beszélő és már bizánci keresztény szláv népelemek2 (Dénes 1983, 15-20; 1998a, 341-343; 2012a, 58-62). A honfoglaló magyarok, mint a Bódva-völgyben is tették,3 a Sajó és oldalvölgyeinek felsőbb, még lakatlan szakaszába telepítették át a meghódolt délszláv szolganépeket, ahol feladatuk a 9—10. században erdőirtás és vasművesség volt (Heckenast et al. 1968; Dénes 1998a, 346-347; 1998b, 274—279). E gyepűvidéket a honfoglaláskor nem ülték meg magyar nemzetségek, így ezek északi része a tornai királyi uradalom része lett, más részén István király határvármegyét szervezett, és Gömörvár alá rendelte a megye talán harmad részét (Györffy 1963—1998, II. 466). Ez utóbbi jelentős területeken a 11—12. században félszabad magyar paraszt várnépekkel műveltették meg a földeket (Györffy 1963—1998, 11. 469). A várnépi családok, amelyeknek feladata volt egy-egy földterület megművelése, fölépítették ott tanyájukat. A 11—12. század szokásainak megfelelően az így megült területet rendszerint az első tanyaház fölépítőjének puszta nevével nevezték meg. Ezek azután kis települések, falvak csírái lettek, amelyek az első telepes nevét viselték továbbra is, némelyek, pl. Kecső a mai napig is. Ezeket a nagy kiterjedésű várföldeket a 12. század vége felé a király nagybirtokokként adományozta el híveinek, ezzel az adománybirtokon dolgozó várnépi családok az új birtokos félszabad földművesei lettek (a telkes jobbágy rendszer ugyanis addig még nem alakult ki). Királyi adomány révén juthattak itt az 1100-as évek végén nagybirtokhoz a Nógrád megyéből származó Kacsics vagy Kácsik nembéliek (Ila 1944-1976, I. 98-101; Györffy 1963-1998, II. 468; Dénes 1998a, 347—349). E birtok területén állnak ma Hosszúszó, Kecső, Aggtelek, Kánó, Imola és Trizs községek (Ila 1940, 22). E nagybirtok határain belül volt a 13—14. századi oklevelekben szereplő Noak birtok is. A tatárjárás nem kerülte el ezt a vidéket sem, itt is akadt nyilván teljesen elpusztított falu, amelynek romos helyét annak idején a nevéhez kapcsolt -telek, utótaggal jelölték meg. Ha a puszta telkeken a tatárjárást követő évszázadban újra épültek házak, és létrejött új település, akkor az már a hely -telek utótagú 2 Anonymus 12: 90-91. 3 Anonymus 18: 96. nevét őrizte meg. Erre Györffy munkáiban számos helyen felhívja a figyelmet (Pl. Györffy 1963—1998,1. 205, II. 118 stb.). A tatárjárás után, 1243-ban IV. Béla király a tornai királyi uradalomról leválasztott, hatalmas pelsőci uradalmat adományozta a tatárjárás idején mindvégig hűséges Ákos nembéli kísérőinek és védelmezőinek, a Bebekek elődeinek. Az adománybirtok határos volt a Kacsics nembélieknek a mai Hosszúszó és Kecső területén húzódó birtokaival. Az adománylevélben rögzített határjárás ugyan nem sorol fel e helyütt településneveket, de leírja, hogy a határ e szakaszán a Kacsics nembéli Éliás comes fivére, Egruh volt a szomszéd birtokos (Katona 1981, 317). /.2. A terület alaposabb megismerése Még kisdiák voltam, amikor egy iskolai kirándulás során megismertem az aggteleki Baradla-barlangot, amelynek csodája egy életre megragadott. Az 1950-es évek elején csadakoztam a Budapesti Meteor Sportegyesület turistáihoz, ahol, mint tapasztalt cserkészvezető és mint a történelem egyetemi oktatója, rövidesen a szakosztály fiataljainak túravezetőjeként jártuk a környező hegyeket és a budai barlangokat. Nyaranta pedig többhetes barlangkutató táborokat szerveztünk Aggteleken és vidékén, Teresztenye, Égerszög, majd Imola határában is (Szentes 2011; Dénes 1961). Egyik kutató táborunk alkalmával az imolai Tó-berkében segítettünk a régészeknek az imolai őskohók feltárásában is. 1957 tavaszán Jakucs László, aggteleki barlangigazgató felkérésére egy idősebb turistatársammal Molnár Lajossal, Moli bácsival együtt bejártuk a Sajó—Bódva közét Putnoktól Tornanádaskáig, és annak alapján megírtam az általam kidolgozott felszíni túraútvonalakat meg azok látnivalóit az általa szerkesztett Aggtelek útikalauz számára (Jakucs 1957; Dénes 1957). E többhetes bejárás során még jobban megismertem Aggtelek vidékét, és ez ott további felszíni és felszín alatti, meg levéltári kutatásokra ösztönzött. 1959-ben részt vettem az aggteleki Baradla-barlang- ban a Jakucs által szervezett kétnapos faggyúfáklyás expedíción (Dénes 1960a; Jakucs 1962), ahol az éjszakát a Szultán pamlaga nevű, pompás mésztufa-képződmény feletti kis sziklaplatón töltöttük. Ott mesélte el Jakucs, hogy nemrég egy véleden folytán fölfedezte, hogy a fejünk felett egy emeletnyivel magasabban át lehet bújni a cseppkőoszlopok közti résen egy már évszázadok óta elfeledett, rejtett terembe, ahol egy kis vízerecske mellett cserépdarabkák hevertek, ame
