A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Régészet - Szőllősy Csilla: Kora Árpád-kori településnyomok Szentistván határában
Kora Árpád-kori településnyomok Szentistván határában 135 legideálisabbak a különböző fenyőfajták, mivel ezek megmunkálatlanul is jobban illeszkednek egymáshoz, mint a lombos fák (Barabás-Gilyén 1987,17; 69-70). Régészeti szempontból Méri István veti fel elsőként a lehetőségét Kardoskút kapcsán (Méri 1964, 53), illetve történészek a ’60-as években írott források segítségével próbálták kimutatni őket (Szabó 1969, 33—39). A faépületeknek a korábbinál vélhetően nagyobb szerepére hazánkban Szabó J. Győző (Szabó 1975,54-55), valamint Müller Róbert (Müller 1972) mutatott rá elsőként. A 2000-es évek elején Wolf Mária a borsodi település faházai kapcsán készített egy összefoglalót (Wolf 2001), illetve Tari Edit a 10. századtól kezdve egészen 1526-ig gyűjtötte össze az írott és régészeti adatok alapján igazolható faépületeket (Tari 2001). Értelmezési kérdések Az elsődleges problémát az jelenti, hogy egyáltalán mi alapján lehet egy feltárt objektumot boronaházként értelmezni abban az esetben, ha nem maradnak famaradványok, vagy legalább azok lenyomatai. Erre utalhat pl. a csak kissé lemélyített — tehát nyilvánvalóan felmenő falú — házgödör (Fodor 1989,31), valamint általánosan a cölöplyuk nélküli objektumokat tartják boronaháznak, hiszen a szerkezet alapvetően önhordó jellegű, nincs szükség tetőtartó oszlopokra. Illetve egyes esetekben a tapasztás hiányát is faszerkezettel indokolják (pl. Tomka 1989, 2007; Fodor 1994). Az értelmezési nehézségekből adódóan sokszor átsiklanak a szerkezeti kérdések felett. A fentebb hozott párhuzamok közül is viszonylag kevés esetben következtetnek boronafalra: ezek közé tartozik Esztergom-Szentgyörgymező lelőhelye, ahol a feltárt épületek zömét ezzel a technikával rekonstruálták. Mivel a fa falaknak a lelőhelyen a földfalban nem maradt lenyomata, a tüzelők pedig szorosan a falhoz épültek, minden valószínűség szerint a boronafalak a gödrön kívül, a felszínre támaszkodtak (Lázár 1998, 43). Boronaházat feltételeznek Tiszaszigeten (Fodor 1994, 30), továbbá Hajdúdorogon (Fodor 1989, 32), Poroszlón (Szabó 1975, 46—48.) és Felsőzsolcán (Simonyi 2003,115) is. A feltárt objektumok borona-szerkezetének rekonstruálása a kevés konkrét ismeret miatt nehézkes. Rajzos rekonstrukciót egyedül Borsod (Wolf 2001, 145. 21 a—c kép), illetve Zalavár esetében készítettek (Cs. Sós 1984, 241—242), de utóbbit több szempontból is megkérdőjelezték (Takács 1999, 100-106). írott forrásainkban már a kora Árpád-korban megjelentek a faházakra való utalások. Szabó István kutatásai alapján all. századi adatok is erre mutatnak, még ha nem is elsősorban falusi környezetből. írásos említésük azonban csak a 13. századtól vált gyakoribbá — mind hatalmaskodási perekben, mind törvényeinkben (Szabó 1969, 33). Később, a 16. század folyamán valamint a török hódoltság alatt egyre több erődítmény készítésénél használtak fel fát. A hazai faépítkezés írott és néprajzi adatok alapján a 18. századra szorul vissza, de még ekkor sem tűnik el teljesen (Bakó 1967,162-163). Régészetileg a legkorábbi boronaépület nyoma a bronzkorból származik, majd az 5. századra Európa elsősorban fenyő borította területein terjedt el jelentős számban, a magyarság pedig nagy valószínűséggel a honfoglalást követően alkalmazta nagyobb mértékben (Barabás-Gilyén 1987, 69). A korai keltezést az írott források mellett az ásatások is igazolni látszanak: a borsodi faház a 10. századra (Wolf 2001, 129), a fonyód-bélatelepi épületek a 10-11. századra datálhatóak (Horváth 1968, 113— 144). A csak közvetett bizonyítékok alapján boronaszerkezetűnek vélt objektumok nagy része is a 10—11. századra keltezhető. Biztosnak látszik tehát a korai megjelenésük, azonban közel sem ilyen egyértelmű, hogy milyen mértékben, mely területeken és milyen társadalmi közegben voltak jellemzőek. A korai időszakban ezek megállapítása bizonytalan, az írott forrásokban kis számban, fontosabb településeken vannak jelen, amit régészeti kutatások is igazolni látszanak. Ez azonban mind írott forrásaink sajátosságaiból, mind pedig a csak ritkán észlelhető fa alapanyagból is adódhat. Egyre több objektum esetében vetődik fel a fa, mint építőanyag lehetősége országszerte, azonban egy adott településen belül mégis csekély számban (1—2 ház lelőhelyenként). Ez alól eddig egyedül Esztergom-Szentgyörgymező és Edelény-Borsod tekinthető kivételnek, ahol mindkét helyen faépületekből állt a település zöme. Wolf Mária lehetséges magyarázatnak tartja, hogy mindkettő az adott korszak fontos, központi területéhez esett közel (Wolf 2001,149). Annak eldöntése szintén problémás, hogy mely társadalmi rétegek körében jellemzőek faházak. írott források alapján a felsőbb rétegek „kiváltságának” látszanak (Szabó 1969, 32—22), viszont ezekben a szegényebb réteg érthető módon kevésbé van jelen. Régészetileg azonban, még ha kis számban is, de kimutathatóak falusi környezetben. A fentebbiek értelmében tehát az 5. ház miden bizonnyal ágasfás-szelemenes tetőszerkezetű volt, ami a sekély mélység miatt feltételezhetően rendelkezett valamiféle felmenő fallal, nyoma azonban nem maradt.
