A Herman Ottó Múzeum évkönyve 51. (2012)
IRODALOMTÖRTÉNET - BÉKÉSI Gábor: Regős Sándor (1917-2002) költészete
204 Békési Gábor barátom szépen be is kötötte a gépelt verseket, most is ott áll a könyveim között. Akkor valahogy új szelek kezdtek fújdogálni. Megjelent Miskolcon a Kilátó, címlapján az Egyszerű vallomás versemmel. Aztán a többi, a helyi napilapban is. Sors bona... Jött a forradalom. Utána másfél évi börtön számomra. Most is biztos vagyok benne, hogy nem a munkástanács alelnöksége, hanem a vasútállomáson egy postáskislány által elszavalt versem, no meg a többi vers miatt. Ha le kellett csukni Déry Tibort, Gönc Árpádot, Faludy Györgyöt meg a többieket, Regős Sándort is le kellett csukni („Világítás^ bitang?'). Segédmunka, üvegesség, nagy nehezen az SZTK-ban gondnokság. És akkor összezavarodtam, vakvágányra szaladtam. Olcsó, buta kis nők után kezdtem szaladgálni, hozzájuk írtam együgyű kis verseket - néha talán egy-egy jobbat is. Életem szégyenfoltja ez az időszak. 1963-ban amnesztia volt az ENSZ nyomására, de csak jóval később következett be valamiféle enyhülés. Újra nekivetettem magamat: több irodalmi pályadíjat nyertem, a Napjaink és az Észak-Magyarország rendszeresen és szívesen közölte írásaimat. Akkor, akkor kellett volna jobban „menedzselni" magamat országos lapokban is. De ehhez nem voltam elég ügyes. És akkoriban igen nagy volt a tülekedés a konc körül, én nem tudtam tülekedni. Ráadásul a Napjaink főszerkesztője, Gulyás Mihály — aki bár tehetségesnek tartott, tehetségesebbnek, mint Barát Lajost, és hozta is pár írásomat — mindig irányítgatni akart. Ne ilyeneket írj! „Ezt" írd, „azt" írd és adta volna a témákat, az ideológiának megfelelőket. Elment üjra a kedvem mindentől. (Kifelejtettem: Az Aradi-féle kóreset utáni nagy áldomáskor a Roráriusban ott volt a rádió egyik dramaturgja, a nevét már elfelejtettem, de majd eszembe jut; annak idején sok rádiójátékot rendezett; félrehívott és kérte a novellát azzal, hogy csinál belőle valamit — olyan gyámoltalan voltam, hogy nem kaptam ezen a lehetőségen: hamvába halt az egész.) így ment az idő 1969-ig, kis tárcanovellákkal az Északban, egy-két verssel imitt-amott. Ebben az évben megszületett az első unokám. Ezzel véget ért írói pályafutásom. Az öröm és boldogság mellett, amelyet e kisfiú mellett éreztem, eltörpült minden más öröm, még az írás öröme is. Egyszerűen nem éreztem többé a szükségét az írásnak. Egyeden sort sem írtam többé. 1971-ben megvettük a Dombot: újabb öröm és elfoglaltság. Minek írni? Vannak virágok, nőnek az általunk ültetett fák, jó ásni és kapálni. És leszedni a gyümölcsöket, kiásni a répát. Sors bona... 1975-ben rámszakadt a depresszió. Megmagyarázhatadanul. (Én úgy véltem, hoztam valahonnan: nagybátyám, I. Regős Sándor középső éveiben ideggyógyintézetben volt fél évig, aztán rendbe jött, de időnként búskomorság vett erőt rajta.) így aztán huszonöt évig újra csak nem írtam egy sort sem. A depresszió elején vadul és minden megfontolás nélkül küldözgetni kezdtem régi írásaimat mindenhova, természetesen hiába, mert még tartott a Kádár-korszak és kísérőleveleim is bizonyára zavarosak és gyanúsak voltak, így depresszióm elmélyült, egészen a zárt osztályig. Aztán vegetálás: havi vérvétel, ideggondozó, lithium, Noveril és Pipolphen; Marofka, az okos. 1993 februárjában kulminált, közel voltam, hogy bekapjak hatvan Eunoctint. Van Isten. Március óta javult az állapotom. Sokat segített a Domb, a mozgás, a levegő: munkaterápia. Persze a depresszióm sem volt mindig egyforma: a tizenkilenc év alatt mindig jártam a Dombra, hol csak ücsörögtem, hol csináltam is valamit. És 1993 novemberében megtörtént a csoda. Újra írni kezdtem, hetvenhét éves koromban. Ügy árad belőlem a vers és próza, mint amikor a legjobb formámban voltam, ha nem jobban. Kit dicsérjek? Kinek adjak hálát ezért az óriási ajándékért? Csak az Istennek. Csak ő tudja és senki más a világon, hogy milyen öröm és boldogság nekem, ha le tudok írni valamit, akármit! Őszintén vallom, hogy ettől már nem várok semmit, engem csalódás — koromnál fogva — már nem érhet, vagy lepereg rólam. Lehet, hogy egyet-kettőt — amit igazán jónak látok — elküldöm valahova, de a versek sorsa már nem érdekel igazán. Elég, ha nekem és kedveseimnek örömöt szerez. „Vers légy tehát az éjszakát fénnyel betöltő csóva, máglya, légy cél nekem a céltalannak látszó életben, fény a vaknak, mindennek ómegája" Miskolc, 1994. 1. 5." 1 2 IGAZGYÖNGYÖK Végezetül szeretném röviden bemutatni Regős Sándor költészetét, annak is csupán legszebb ékköveit. Terjedelmi korlátok miatt prózájának, novelláinak elemzése szétfeszítené egy ilyen kis dolgozat kereteit, noha érezhetően ez utóbbiakra is nagy hangsúlyt fektetett (lásd: Aradi-féle káreset). A lírai pályakép kiemelkedő, nagy ívű, tömör, mély mondanivalójú, ún. „jó" verseiből származó idézetekkel alátámasztva kívánom ábrázolni, mely klasszikusok vállán állt és tanulta a költészetet a miskolci költő, milyen költői eszközöket használt, milyen témákkal dolgozott, egyáltalán hogyan jellemezhető az általa teremtett költői világ, hogyan helyezhető el költészete saját korán belül, illetve összemérhető-e a kortársakkal. Költő-elődeit elsősorban a hasonlóan halk szavú Kosztolányiban és Tóth Árpádban találta meg. Csendes, rezignált, ugyanakkor keserű, súlyos emberi gondoktól feszített urbánus költői világ az övé, még 1 2 HOM IGy. 2006.1.8.
