A Herman Ottó Múzeum évkönyve 51. (2012)

NÉPRAJZ - CSÁSZÁRI Éva: A bükkszentkereszti szlovákok hagyományos foglalkozásainak szókincse, mint a nyelvben rögzült világkép szegmense

192 Császári É va konik [konyik] = Corydalis cava - chochlacka dutá - odvas keltike konopka [konopka] = Scilla bifolia — Scila dvojlistá - tavaszi csillagvirág konvalinka [konvalinka] = Convallaria majalis L. - konvalinka vonavá - gyöngyvirág kozedriski [kozedriszki] = Galanthus nivalis L.~ sne­zienka járná — hóvirág vlcelnik [vlcselnyik] = Daphne mezereum L.— lykovec jedovaty — farkas boroszlán. A gombák, gyümölcsök, erdei virágok szlovák népi elnevezései nagyon jól megőrződtek. A szókincsben alig találunk német vagy magyar elnevezést. Ennek két oka lehetséges: egyrészt a dialektológia úgy tartja, hogy a nők nyelvhasználata konzervatívabb, és mint erről fentebb szó esett, a gyűjtögetés az asszonyok fel­adata volt. Másrészről a felvázolt ismeretek ma is élő gyakorlat részét képezik, így nyelvben rögzült világkép két rétegéhez is kötődik, archaikus tudást képvisel, amely szervesen beépült a mai életvitelbe, ezáltal a nyelvhasználatba is. HAGYOMÁNYOS KISMESTERSÉGEK: SZÉNÉGETÉS, MÉSZÉGETÉS A bükkszentkeresztiek hagyományos foglalkozásként tartják számon a mészégetés mellett a szénégetést. A 20. század folyamán az újhutaiak (bükkszentkeresz­tiek) lassan felhagytak a szénégetéssel és fokozatosan áttértek a mészégetésre. így váltak az újhutaiak mész­égetőkké (meszesekké), a répáshutaiak pedig szén­égetőkké. A község határában történő szisztematikus mészégetés a múlt század harmincas éveiben kezdő­dött, amikor is a Bükk-fennsík erdei védetté váltak (CSEH 2001, 58, 67). Mészégetés „Évszázadokig igencsak keresett áru volt az égetett mész: hasz­nálták házak festésére, fertőtlenítésére, habarcsba keverve és a mezőgazdaságban is [...] a mészégetés tudományát IV. Béla király által 1232-ben betelepített ciszterci rend tagjai hoz­ták el Franciaországból hazánkba. A Bükkben a mesterség Bélapátfalván, Bükkszentkereszten virágzott. Az utóbbi időben az iparosodás e szakmát is a kihalás szélére sodorta. Már nincs kinek átadni a hagyományos tudást... " (Kiss 2008, 68). Az erdőbirtokosságnak már a 19. század második felében is hatalmas nyeresége származott a mészége­tésből. A község lakosainak nagy része az „erdei fog­lalkozásokra", az erdei szakmák termékeivel (égetett mész, faszén, erdei gyümölcsök) való kereskedésre és azok szállítására szakosodott. Az uradalmi birtokon égetett mész a diósgyőri vasgyár igényeit elégítette ki. 1858-ban, az uradalmi birtokrendszerek megszűnté­vel, nagyobb teret kapott az ún. „paraszti" mészége­tés. A mészégetés eleinte vándorkemencékben történt. A mészégetők egyik része az erdészet állandó alkalma­zottaiból került ki, másik részét pedig alkalmi munká­sok adták. A mész elsődleges felvásárlója a diósgyőri vasgyár volt, ám a mészégetők gyakran működtek együtt a fuvarosokkal, ugyanis az égetett mész távolab­bi vidékekre történő szállítása sokkal nagyobb hasznot hozott. A mészégetés tavasztól őszig tartott (néha télen is égettek), abban az időszakban, amikor nem volt faki­termelés. A kemencét csak akkor gyújtották be, ha a mészre már volt vevő. A mészégetők az erdőbirtoknak, bérlőnek vagy saját maguknak dolgoztak. A mészégető csoport alapját elsősorban a rokonság, a szomszédság vagy a barátság képezte, amelyben min­denki azonos módon részesült a nyereségből. Régebben a mészégetők távolabbi vidéken és hosszabb ideig is égettek meszet. Ilyenkor kunyhókban (koliba [koliba]) laktak. A kunyhót mindig a kemence kö­zelébe építették, hogy jól láthassák a kemence tüzét és a meszet. Hosszabb használatra a jármas kunyhó (,kétoldalas kunyhó - jármem koliba [jármem koliba]) volt a legmegfelelőbb. A kerek, kör alaprajzú kerek kunyhó (okruhla koliba [okruhla koliba]) kevésbé alkalmas huzamosabb használatra, de elterjedtebb a jármas kunyhónál és főleg szlovák nemzetiségű mész­égetők használták. A féloldalas kunyhó (najednufacku koliba [najednufacku koliba]) a legegyszerűbb szerke­zetek közé tartozott és ideiglenes hajlékként szolgált (PETERCSÁK 1984, 91-93; BAKÓ 1968, 67-91). A fek­vőhelyet priccsnek nevezték. Ujabban bódét vagy la­kókocsit, elavult honvédségi műszerkocsit használnak hajlékként a mészégetők. A mészégetők életmódját a családtól való távol­ság befolyásolta. Táplálékuk a favágókéhoz hasonlóan szalonnából, kenyérből, krumpliból, hagymából és lebbencstésztából állt, melyet erdei nyersanyagokkal, gombákkal egészítettek ki. „fest im nosili na hrbte, háti­zsákba, kandiákba... " [jeszty im noszili na hrbtye... ] . 22 Az újhutai szlovák mészégetők öltözéke elhasznált ru­hákból állott: hátul feltűrt vagy teljesen lehajtott ka­rimájú olcsó gyapjúkalapot, kék vászoninget, kötényt {sure [sure]), hegyes bocskort, mellényt és hosszabb nadrágot viseltek (BAKÓ 1968, 275). 2 2 „...háton, hátizsákban, kandliban hordtak enni nekik." Adatközlő: Ladányi József (1919).

Next

/
Thumbnails
Contents