A Herman Ottó Múzeum évkönyve 51. (2012)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - KAPUSI Krisztián: Panelházas lakótelepek Miskolcon
154 Kapusi Krisztián előnyösebb tulajdonságú építőanyag nyerhető, francia mérnökök érdeme. Magyarországon a beton első jelentősebb alkalmazására a Dunát és a Tiszát összekötő Ferenc-csatorna 1802-ben indult kiépítésekor került sor. A 19. század második felében a betont leginkább hidak, vízi objektumok építéséhez használták, és a budapesti földalatti vasűt munkálataihoz is acélgerendákat tartalmazó vasbeton szerkezeteket alkalmaztak (1895). Az első világháború küszöbén jelentős vasbeton tartalmú építmények létesültek (1903-ban a szegedi, 1911-ben a margitszigeti víztorony, 1904 és 1907 között a budapesti Zeneakadémia épülete, 1907-ben a veszprémi, 1908-ban a soproni színház épülete), sőt, a nemzeti tragédia sem akasztotta meg a korszerűsödést és az 1920-as, 30-as években középületek, templomok és immáron lakóházak tömeges építéséhez is használtak vasbetont. Az újabb világháborút követő évtizedekben kibontakozott a házgyári nagyelemes előregyártás, ami a panelos lakótelepek révén alapvetően befolyásolta a 20. század második felének lakásviszonyait, városszerkezetét, társadalmi problémáit. A háborús pusztítások az újjáépítés szükségességével, a kialakuló kétpólusú világrend politikai és gazdasági következményei pedig az erőltetett iparosítás és a városi lakosság számarányának növekedése révén hatottak abba az irányba, hogy keresetté váltak az olcsó és tömeges lakásépítéshez alkalmas alapanyagok és eljárások. Ismét Franciaország haladt az élen, komplett fal- és födémelemeket gyártó „Camus-rendszere" 1949-ben kezdte meg a termelést. Közhelyesen elterjedt feltételezés szerint a panelházas lakótelepek jellemzően a kelet- és kelet-közép európai országok városképében váltak dominánssá, amihez képest talán kevésbé hivatkozott példa Franciaországé, ahol 1993ban a lakásállomány 68%-a volt panellakás ( KÖRNER— NAGY 2006, 83). Kelet és nyugat között e tekintetben azonban fontos különbség volt a technológia alkalmazásának időtartamában. A panelos lakások építése a nyugat-európai országokban egy-két évtizedes felfutás után, nagyjából az 1970-es évek végére befejeződött, ezzel szemben a szocialista államokban csak a rendszerváltozással állt le teljesen. A lakótelepekkel kapcsolatos gazdasági és társadalmi problémák felismerése után a demokratikusabb berendezkedésű államok gyors reagálással tudtak stratégiát váltani, a megvalósult szocializmus ezzel szemben képtelen volt korrigálni a napjainkig ható előnytelen településszerkezeti és társadalmi folyamatokon (CSIZIVÍADY 2003, 74). A keleti blokk országai közül elsőként a domináns Szovjetunió vásárolta meg Franciaországtól a Camus-rendszer gyártási licencét. Az 1960-as évek végéig 600 000 panellakás épült a Szovjetunióban (KÖRNER-NAGY 2006, 84). Magyarország a panelos technológiát egy évtizeddel később vette át, hosszas diplomáciai és gazdasági tárgyalások eredményeként. Tapasztalatszerzés céljából éppen 1956-ban utazott magyar delegáció a Szovjetunióba, hogy tanulmányozza a nagypanelos technológiát. A szakmai kérdésekre nem nyomta rá kizárólagos bélyegét a diktatúra, maga a Szovjetunió francia mintát vásárolt, magyar építészek az 1960-as évek közepén Finnországban mustrálták a kész panelházak prototípusait. Utazásukkal közel egyidejűleg került sor három szovjet és egy dán rendszerű házgyár megvásárlására és budapesti telepítésére (CSIZMADY 2003, 75). Az urbanisztika szakemberei már a századfordulón kritizálták a hagyományos városmagok zsúfoltságát, egészségtelen levegőjét, a zöld felületek hiányát, ezért az új lakótelepek tervezői egy dédelgetett utópia megvalósítóinak érezhették magukat az íróasztalnál. A kivitelezés során viszont a feszített határidők, a spórolási kényszer és a helybéli házgyárak termékeinek kizárólagos alkalmazása rontottak az optimálisnak vélt elképzeléseken, általában elnagyolt megoldásokat, monotóniát, bizonytalan funkciójú köztereket eredményeztek. A koncentrált tömeg eleve felvetette az élhetőség kérdéseit. Budapest legnagyobb lakótelepei a 40 000 lakosnál népesebb óbudai és a békásmegyeri lakótelep voltak. Az óbudai ugyanakkor egyike volt a legrégibb panelos lakótelepeknek, az 1960-as, 70-es évek fordulóján épült (CSIZMADY 2003, 226). Meglepő talán, hogy az első panelházat mégsem a fővárosban emelték, hanem a pécsi Uránváros kiemelt politikai jelentősége miatt Magyarország első panelháza 1961 ben az ottani Újmecsekalja 87. szám alatt épült fel. Ötemeletes volt, így Pécs 1966-ban azzal is primátust szerzett, hogy az ország első tízemeletes panelháza is Uránvárost duzzasztotta. A beruházás jócskán elhúzódott, mert az 1960-as évek elején a hazai építőipar még nem rendelkezett középmagas házak építéséhez megfelelő daruval (PILKHOFFER 2008, 192). Alig valamivel az első pécsi tízemeletes megépülését és a budapesti házgyárak beindítását követően, a vidéki városokban is hasonló ipari létesítményeket telepítettek, és az 1970-es években országszerte feltűntek a panelos lakótelepek. Miskolc közelében, a várostól alig tíz kilométerre berendezett „Borsodmegyei Állami Építőipari Vállalat (BAÉV) Alsózsolcai Házgyárában" 1968 végén indult meg a termelés. Ott gyártották Miskolc, Ózd és az akkori Leninváros (ma: Tiszaújváros) lakótelepeihez a panelokat. Az alsózsolcai házgyár francia licenc
