A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

KÖZLEMÉNYEK - FEHÉR József: Bodrogközi anekdoták és igaz történetek

510 Fehér József lovas temetkezés, díszes markolatú szablyák, tarsolylemezek, aranyozott ezüstlemezes hajfonatkorongok, díszes öweretek, tegezek, nyílszerkezetek, ezüstpénzek stb. A leletegyüttes azóta bejárta szinte egész Európát, magyar és idegen nyelvű, monográfia igényű katalógusok, tudományos dolgozatok egész sora jelent meg róla. A feltárás főhőse Révész László volt, a megyei múzeum fiatal régésze, aki nagy szorgalommal és ambícióval, nem kevesebb tehetséggel vezette az ásatásokat. Hanem megindult ám a versengés a bodrogközi polgármesterek között! A bodrogközi ember különösen szereti szülőföldjét, falujára meg igen büszke, az övé a legkülönb, természetesen. Az eddig is köztudott volt, hogy e táj hasonlíthatatlanul gazdag régészeti leletekben; elég egy domboldalon szőlőt rigolírozni, egy homokhátat mélyebben megszántani, máris kelta, germán, vagy honfoglalás kori magyar temető, netán település bukkanhat elő. Nem is adódott mindig hír róla, a szántó-vető ember inkább elhallgattaeltüntette azt, nehogy munkáját hátráltassák emiatt. Azonban változtak az idők, a 80-as évektől íródtak a falumonográfiák, mindenki keresni kezdte ősi múltját, hagyományait. Gondolkodni-fondorkodni kezdtek a polgármesterek: Karos az egyik legkisebb falu a Bodrogközben, mi az ő honfoglalás kori temetőjük egy Karcsáéhoz, Pácinéhoz, Bodroghaloméhoz képest! A mi falunk határában ettől százszor különb is van! Elkezdtek keresni-kutatni, Bodroghalomban majd a fél falu határát felszántották, „kutatóárkokat" húztak. Igaz, találtak is egy, a karosihoz képest szerényebb honfoglalás kori temetőt, bár nem a szándékos keresés, hanem ismét egy szerencsés véletlen folytán. Legelszántabb a polgármesterek közül a legfiatalabb, a pácini Barati Attila volt, az az ember, aki a Pácin-Nagykövesd közötti határátkelőhely megnyitását is kiéhségsztrájkolta — az egész ország megismerte a sajtóból a nevét. Egyébként is tettre kész, energikus fiatalember mindenben, nem véletlenül ő a falu polgármestere 1990-től a mai napig. Egyik reggel lendületes léptekkel érkezett a polgármesteri hivatalba, s odaszólt a jegyzőjének: — Hozz magaddal hat közmunkást, ásót, kapákat, lapátot, megyünk ásni! ??? — A Méhesdombra, biztosan tudom, ott van a mi honfoglalás kori temetőnk. „Elindult a hadnép hosszú tömött sorban", azaz a kis gyülevész csapat csak úgy gyalog, elől a polgármester, vállán az ásóval. Megérkezve kijelöli az ásandó területet, s nekiállnak. Hát, csodák csodája, egy-két óra múlva leletek kerülnek elő: lócsontok, zabla, kengyelvasak, avitt bőrdarabok, néhány cseréptöredék stb. Diadalmasan összegyűjtenek vagy egy krumpliskosárra valót, s azonnal a legsürgősebb telefonüzenet megy a községházáról Révész László régésznek, azonnal jöjjön, lovas temetőt találtak! Révész kolléga jön is, hogy hagyná ki az újabb szenzációt! Elibe teszik a krumplis kosárt. Nézegeti: — Lócsontok... zabla... kengyelvas... lószerszámok... — Lacikám, mit szólsz hozzá? Milyen korból valók ezek? — Hát ez a tsz lova, 1964-ből... NEM IS NEKED SZEDEM! Tsz-idők, 1970 körül. Már konszolidálódik a kierőszakolt termelőszövetkezeti élet, a parasztok alig-alig zúgolódnak, engedelmesen hajtják fejüket a közösségi élet jármába. Kezd kicsit többet fizetni a munkaegység, a közös tulajdonból többet lehet részesedni, akár legálisan, akár szemet hunyó elnézéssel. Hogy utóbbit azért ne vigyék túlzásba, mezőőrt is alkalmaznak. A mezőőrség bizalmi állás, a felsőbbség kinyújtott keze. A beosztáshoz zöld egyenruha jár, ebben feszít a kiválasztott,