A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - PIRINT Andrea: A Napóleon-kultusz képzőművészeti emlékei képes levelezőlapokon

A Napóleon -kultusz képzőm űvészeti emlékei képes le velezőlapokon 441 A Napóleon-tematika 20. század eleji divatjának lehetséges motivációi között felmerülhetnek bizonyos speciális, ugyanakkor a történeti korszaktól viszonylag független befogadói attitűdök is. A levelezőlap — elsődleges funkciója szerint — arra született, hogy üdvözletet, üzenetet küldjünk távolban tartózkodó szeretteinknek. Az illusztrált oldal ugyanakkor maga is hozzátehet valamit üzenetünkhöz, felerősítheti annak tartalmát, képi alátámasztást adhat érzéseinknek, élethelyzetünknek. A családja köréből hosszabbrövidebb időre eltávozó privát ember bonyolult lelkiállapotát szavaknál is jobban — s egyben találóan — fejezhetik ki azok az illusztrációk, melyek Napóleont mint a világtörténelem nagy száműzöttjét, a családjától elválasztott tragikus hőst ábrázolják. A szerencsi múzeum gyűjteményében jó néhány, jelmezes műtermi fotóval illusztrált képeslapot találunk, melyeknek Napóleont megszemélyesítő modellje Szent Ilona szigetét asszociáló környezetben, magányosan réved emlékeibe.

4 Az így megvallott magány- és hiányérzet a Napóleon-életrajz közismert drámai tartalmaival telítődhet. Ahogy arra Petercsák Tivadar is rámutat, a képeslapok állandó fogyasztói voltak a katonák (PETERCSÁK 1994, 104), akik nagyban hozzájárulhattak a Napóleon-tematika népszerűségéhez. A tartós távollét, de a katonai szolgálat is közös érintkezési pont a hadjáratokban bővelkedő Napóleon-éra csataképei, katonai életképei és a kaszárnyából hazaíró bakák mint képeslapfogyasztók között. Ez a kapcsolat azonban éppúgy csupán érintőleges, mint az említett „nagy száműzött"-idea. A Napóleon-témájú képeslapok 20. század eleji gyakoriságának legfőbb okát ugyanis a napóleoni események száz éves évfordulójában láthatjuk. Mint mondtuk, a vizsgált kollekció legtöbb példányát 1907-1915 között 4 ZM N, N418-430, N432-433. További Szent Ilona-sziget-i jelenetek az emlékeiben elmerülő Napóleon alakjával: N411-417. használták. Ez az intervallum nagyrészt lefedi az európai népek életét felforgató francia katonai akciók centenáriumi időszakát. Az 1804 decemberében császárrá koronázott Napóleon a következő évtől indította el Európa országhatárait teljességgel átrajzoló hadjáratait, s a véget nem érő háborúzás korszaka csak az 1815-ös, második lemondással, s az azt követő száműzetéssel ért véget, azaz Európának bőséggel volt mire emlékeznie a történelmi epizódok 100. évfordulója idején. A centenáriumi időszak azonban nemcsak a történések, csaták emlékét hívta elő, de a világtörténelem egyik legerőteljesebb és legellentmondásosabb egyéniségének kultuszát is felfrissítette. Azt a kultuszt, amit Napóleon tudatos munkával — vizuálisan és eszmeileg — saját maga alapozott meg, és amely az 1815-től 1830-ig tartó Bourbon-restaurációt követően egyre népszerűbb, és immár legális alkotóeleme lett — mindenekelőtt a francia — közgondolkodásnak. Napóleon 1821-ben eltávozott az élők sorából, s a „trónörökös" reichstadti herceg 1832-ben bekövetkező halálával már nem volt kitől félteni a hatalmat. A Napóleontiszteletre vonatkozó korábbi birodalmi tilalom így végképp érvényét vesztette. A kultusz elburjánzásának egyik jele Párizsban a Vendőme téri diadaloszlop (az Austerlitznél zsákmányolt ágyúkból öntött győzelmi emlék) visszaállítása 1833-ban, tetején a császár bronzszobrával. A kultusz kibontakozásának valóságos generátora azonban az 1830-tól 1848-ig uralkodó Lajos Fülöp alatt zavartalanul kiadható és terjeszthető Napóleonkönyvözön. A legendatörténet 1840-ben érte el csúcspontját, amikor a császár holttestét Szent Ilonáról hazahozták, és állami ünnepség keretében elhelyezték Párizsban, az Invalidusok dómjában. Napóleon kultusza azonban a későbbiekben sem nélkülözte az újabb és újabb inspiráló elemeket. Jelentős lökést kapott unokaöcscsének, Bonaparte Lajosnak (1808-1873) politikai színrelépésével, aki Lajos Fülöp bu-