A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - CSÍKI Tamás: Rendiség és polgárosodás Borsod vármegyében Lévay József életpályájának személyes tapasztalata alapján

Rendiség és polgárosodás Borsod vármegyében 397 foglalkozik. Míg gyermekkorában (a '30-as években) Szentpéteren a fogakat egy urasági hajdú „húzogatta idomtalan harapófogóval", a seborvos pedig egy gyógyító Jankó nevű „vén bakancsos tót ember" volt, addig ma már (1900-ban) a foghúzás fájdalom nélkül, kokainnal érzéstelenítve történik. Vagy a fiatal kora óta gyomor- és emésztési problémákkal küzdő naplóíró az 1850-es években még egy „magnetikus állomban lévő" parasztlány segítségét vette igénybe (aki az érfal megpattanását állapította meg), néhány évtized múlva már a röntgenvizsgálatot mérlegeli, s a technika fejlődését dicséri. Ugyanakkor, miközben több ízben a nép vakbuzgóságát és babonaságát hangoztatja, kiderül, hogy az '50-es években, majd 1899ben is egy kis társasággal az asztaltáncoltatás „tréfájában" vesz részt, és egykori költőbarátját, Tompa Mihályt idézi meg (PORKOLÁB 2001,1. 35, 139, 159, 310). Az emlékezés kultúrájának persze egészen másfajta rítusai lesznek a napló állandóan visszatérő elemei, melyek a szöveg strukturálásában és az emlékező önazonosságának formálásában is meghatározó szerepet játszanak. Tanulmányunk befejező részében erről szólunk. 1848 elevenen, ám immár tagoltan van jelen Lévay tudatában. Említettük, a nemzet és a király „megbékélése" érdekében, április 11ét fogadja el az ünnepi megemlékezés időpontjául, míg a március 15-i „hazafias felbuzdulásokban" a Függetlenségi Párt alkotmányosságot fenyegető, és ezért ártalmas akciót látja. Hasonlóképpen, bár Kossuth érdemei felett „nem hunyhat szemet", a formálódó Kossuth-kultusztól, amit szintén a függetlenségiek meggondolatlan „izgatásával" kapcsol össze, elhatárolódik. Feltűnő továbbá, hogy miközben Ferenc József születésnapjáról többször megemlékezik, vagy Vay Miklós halálakor (1894. május 15.) hosszan méltatja a borsodi főispán érdemeit, Kossuth alig két hónappal korábbi halálát és a temetését szó nélkül hagyja (Porkoláb 2001, I. 31, 257, 337338). A nemzeti emlékezet vitathatatlan részévé váló 1848 márciusa, másfelől ennek politikai aktualizálása: a függetlenségi baloldal azon törekvése, hogy ezt „forró" emlékezetként (ASSMANN 1999, 68-69) tartsa fenn, a politikai és a társadalmi struktúra bármilyen változását elutasító Lévay számára konfliktust okoz.

5 Hasonló ellentmondásként éli meg a Szent István kultuszát egyházi ünneppé alakító törekvéseket is: „Más dolog Szent István nagy érdemeiről polgári ünnepélyen megemlékezni, és más dolog a szentet az egyházban vallásos áhítattal dicsőíteni. Miként tehesse ezt az az egyház, amely visszaborzad a szentek imádásától? Ez a kényszer-ünnep semmivel sem viszi előbb a nemzeti önérzet erősbítését." (PORKOLÁB 2001,1. 135) Harmonikus egységben jelenik meg viszont a naplóban nemzeti irodalmunk nagyjainak emlékezete, és Lévay maga is tevékeny szerepet vállal kultuszuk alakításában. A szövegben se szeri, se száma az emléktábla- és szoboravatásoknak, valamint a különféle jubileumok megörökítésének. 1899-ben a Kisfaludy Társaság nevében Nagyszalontán az Arany-emlékszoba átadásán tart üdvözlő szózatot, 1900-ban Vörösmarty születésének centenáriumi ünnepségén vesz részt, Tompa 5 Ez az ambivalens érzés, ami egyúttal a kollektív, valamint a személyes emlékezet időnkénti dichotómiájára vet fényt, a naplóban többször megfigyelhető. Az 1902. március 15-én a miskolci református gimnáziumban tartott ünnepség után írja, „szép is, hasznos is a nagy nemzeti felbuzdulás ezen a napon, ha el nem rontaná a falnak menő honfiúi vakbuzgóság. Amit eddig nem tettem, most én is megénekeltem március tizenötödikét egy elégikus költeményben. Bizonyosan hűvösnek fogják találni némely zsarátnokfejű honfitársaim. Egyik helyi lap szerkesztőjének zaklató kérésére írtam." Majd 1906. március 15-én azt jegyzi fel, „nemzeti színű zászló leng már korán reggel a velem átellenben lakó zsidó szabó házán. Bár nem látom ablakomból, de gondolom, másfelé is hasonló ünneplés történik az utcákon." (PORKOLÁB 2001,1. 195, 337-338)