A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - CSÍKI Tamás: Rendiség és polgárosodás Borsod vármegyében Lévay József életpályájának személyes tapasztalata alapján

390 Csíki Tamás Ián életszerűvé) válnak, és az identitást alakító narráció révén ragadhatóak meg (NIEDERMÜLLER 1994, 117-118, GYÁNI 2000,151). Lévay 75. életévéhez közeledett, amikor papírra vetette — miként nevezi — visszatekintését. „A mi családunk kutyabőrrel dicsekedhetett. Ez pedig még az én érésemre is drága kincs volt" — kezdi a szöveget, és a családja történetét a 17. század elejéig vezeti vissza. Ekkor hirdette ki Hont vármegye közgyűlése a II. Mátyás által adományozott nemességet, és azt is megtudjuk, hogy a Lévayak a 18. század elején már Sajószentpéteren laktak, mivel — a helyi levéltárban végzett kutatása szerint — Rákóczit a szabadságharc idején szekeres szolgálattal segítették. A szüleit azonban a költő a „nagy szegénységben élő", csupán negyed telekkel rendelkező földművesek között helyezi el, akik „becsülték a tanult embereket a tekintélyért, a társadalmi és anyagi előnyökért, melyekre a míveltség vezetett. De hogy belőlem is ilyet formáljanak, arra nem könnyen határozták el magukat." A szülők végül Lévayt, a népiskolát követően, 1836-ban a miskolci református líceumba íratták be, melynek végeztével újabb, a pályaválasztás dilemmája következett. Az orvosi pályáról — emlékezete szerint — anyja beszélte le, a papságra nem szívesen gondolt, a prókátorság pedig nem felelt meg szülei „erkölcsi felfogásának." Ezért csupán abban „állapodtak meg", hogy „világi ember legyen belőlem, legörömestebb vármegyei tisztviselő. A vármegyei közélet valóban engem is a leginkább vonzott." (BALÁZS 1935, 16-17) A visszaemlékezésben tehát a pályaválasztás a szülők és a fiatalember együttes és harmonikus döntéseként jelenik meg, mégis úgy tűnik, a továbbtanulásban anyjának volt elsősorban szerepe, akinek a családjában — a Dobay-Szabók között — főbírók és más helyi (szentpéteri) tisztviselők voltak. S ezt a szövegben az „ifjúi lelkesedéssel" tapasztalt reformkori Borsod vármegyei politizálás, a Palóczy László, Szemere Bertalan és Vadnay Lajos által képviselt szabadelvűség eszményítésével igazolta önmaga számára. A hivatali pálya azonban egyelőre váratott magára. A „nagy levertséget" okozó 1849-es bukás után szüleihez húzódott vissza (Lévayt a szabadságharc alatt a Szemere vezette Belügyminisztérium lapjánál alkalmazták), majd 1850 tavaszától — havi 50 Ft fizetéssel — a Pesti Napló munkatársa lett. S bár szívesen látogatta a kávéházakat, továbbá az olcsóbb és félreeső, ezért biztonságosabb zugvendéglőket (ahol többnyire Patikárus Ferkó cigánybandája muzsikált), „mégsem éreztem jól magam a fővárosi levegőben. Eleinte kedvezni látszott fiatal becsvágyamnak az irodalommal való foglalkozás, de később erőt vett rajtam a gyermekies honvágy, mely a szülőföld felé irányozta érzéseimet." Emellett — a visszaemlékezés szerint — a verseket, valamint irodalmi tárcákat és kritikákat író Lévay ennél „biztosabb" megélhetést keresett, ami a narrációban ezúttal is a társadalmi és politikai szerepvállalás kollektív mintáival kap tudati megerősítést. A memoár szerzője ugyanis azzal érvel, hogy az '50-es évek „zsarnoki önkényével" szemben az iskolák, mindenekelőtt a protestáns líceumok biztosíthatják a személyes és az intézményi autonómia, valamint az ifjúság nevelésében érvényesítendő nemzeti szabadság és szabadelvűség megőrzését. Ezért 1852-ben egykori iskolája, a miskolci református gimnázium magyar és latin tanári állását pályázta meg, ahol 1865-ig maradt (BALÁZS 1935,21, 25-29). Életútjának újabb fordulatát Lévay ismét a politikai élet változásával, a Habsburg abszolutizmussal szemben az alkotmányosság helyreállításának reményével fűzi össze. Igaz, a tanítással eltöltött évekre, a „víg társalgásokra " és „poharazásokra " kedélyesen emlékszik vissza, 1865-ben — miként fogalmaz — „megroppant az osztrák abszolút rendszer dereka, és a hivatalba lépés most nem bűn, hanem önmegtagadással járó áldozat és haza-