A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - HAZAG Ádám: Kékfestő műhelyek Északkelet-Magyarországon

Kékfestő műhelyek Északkelet-Magyarországon 361 A műhely fejlesztése érdekében a megvett három szomszédos telken, az 1920-as években új szárítópadlást építtetett, majd zárt, fűthető téli szárítópadlást állított fel, hogy az addig idényjellegű munkafolyamatokat függetlenné tegye az időjárástól. Megduplázta a festőkádak számát, az addigi 4 kipa helyett 8-cal dolgoztak. Gépesítette a mángorló működését, bővítette és korszerűsítette az üstös műhelyet is. Fürst fia, Füzeskuti József 1928-1931 között külföldön, Ludwigshafenben és a lyoni egyetem vegyészeti fakultásán sajátította el a kelmefestés elméleti alapjait, majd Budapesten egy ottani kelmefestő üzemben végezte gyakorlati idejét. A kékfestést apja mellett tanulta meg, 1938-ban tett mestervizsgát a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara bizottsága előtt. Az iparigazolványt, mint kelmefestő kapta meg, hiszen a kékfestés akkoriban csak részipar volt, és a miniszteri rendelet értelmében a kelmefestő iparágba tartozott. Az iparigazolványra utólag, 1962-ben jegyezték be a kékfestő iparhoz szóló engedélyét. Bár az alkalmazottak száma mindig csak 4-6 fő volt, az üzem mégis jelentős jövedelemmel működött. A műhely fénykora az 1920-as évek második felére és az 1930-as évekre esett, évi jövedelme ebben az időszakban átlagosan 80-100 ezer méternyi árt értékesítettek. A Fürst-féle műhely számottevő üzletiés munkakapcsolatot épített ki más kékfestő műhelyekkel, pl. az I. világháború előtt a Putnokon működő Stromp-, majd Polonyiféle üzemekkel, majd a két világháború között miskolci kékfestő műhelyekkel. Mezőkövesden sokáig két kékfestő üzem is működött, a tiszafüredi kékfestő, Kulcsár Károly apjának Kövesden volt műhelye, azonban ez az első világháborút követően megszűnt, míg a másik, kisebb műhely nem bírta a versenyt a termelékenyebb Fürst műhellyel. A műhelyekben régebben csak különböző minőségű nyers molinó anyagra dolgoztak, melyet általában, utazók közvetítésével, budapesti nagykereskedőktől szereztek be. Az 1940-es évektől közelebbi beszerzési forrás volt Miskolcon a textil-nagykereskedéssel is foglalkozó Belés Külföldi Áruforgalmi Rt. cég volt. Szintén a fővárosból rendelték a szükséges festékanyagot, e szempontból kivételt képzett a miskolci Klein Adolf-féle festékkereskedés, mely lehetőséget adott az olcsóbb anyagbeszerzésre. A késztermék elkészítéséhez, a szövetanyagon és festéken kívül, szükség volt nyomómintákra is, ezek készítése szakmunkát igényelt. A mezőkövesdi kékfestő műhely 200-300 db kézi mintával rendelkezett, melyek nagy része Esztergomból és Gyöngyösről származott. A műhelyek között szokás volt, hogy olykor cseréltek egymás között mintákat, ezzel frissítve a már meglévő készletet. A fedőanyag, ólomvegyületek, rézgálic, gumiarábikum és más anyagok keverékéből készült, a követelményeknek megfelelően, összetételük különböző lehet. A különböző színű fedőanyagok készítésének receptjei megtalálhatóak a Kövesdi műhely legrégebbi: 1909-ből származó pénztárkönyvében, melyben sárga, fehér, fekete papokkal találkozhatunk. A gépesítés ezen a területen csak későn következett be, Kövesden csak 1966-ban szereztek be Székesfehérvárról egy Perottin-mintázót, mely ugyan megkönnyítette a munkát, azonban ezzel párhuzamosan a kézi nyomás tovább folytatódott. A megtarkázott anyagot a nyomás után az asztal feletti lécszerkezetre akasztották, szárították (FÜGEDI 1975, 464). Az áru értékesítésének módjai közül a hagyományos és legjövedelmezőbb a vásározás volt. Mezőkövesdről a második világháborúig rendszeresen eljártak a környék jelentősebb vásáraiba, Tiszanánára, Poroszlóra, Füzesabonyba, ahol az első világháború után külön árusítóbódét is építettek. Itt viszonylag egységes volt a vásárlók igénye, ugyanazt az árut keresték. Az alföldi részeken és a Jászságban világosabb színű kelméket készítettek, azonban Kövesden ilyet nem gyártottak, így a dél-