A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - HAZAG Ádám: Kékfestő műhelyek Északkelet-Magyarországon

Kékfestő műhelyek Északkelet-Magyarországon 359 készterméket a vásárokon árusítottak (GYULAI 2006, 153). Miskolcon a kelmefestők, arra hivatkozva, hogy fáradtságos és költséges távoli területekről inasokat szegődtetni 1822-ben kérelemmel fordultak a helytartótanácshoz céhállításuk ügyében. Bár festők eddig is dolgoztak mind Miskolcon, mind a környező településeken, mesterségüket csak vegyes céheken belül gyakorolhatták. Szabályzatukból kiderül, hogy 1822-ben 16 festő dolgozott a városban, de közvetve, vagy közvetlenül, a vidék mesteremberei is hatáskörükbe tartoztak. A miskolci szakma függőségére utal, hogy önálló céhalapításukig a „Felföldi Festő Céhekbe", ezen belül az eperjesi anyacéhez tartoztak. Alapítási kérelmükben tanult mesterségükre, kül- és belországi vándorlásukra, inas- és legénytartásukra, valamint idegen legények befogadására hivatkoznak. A kérelemben a máshonnan vett szabályzat két pontjában módosítást indítványoznak, ezt a helyi körülményekkel indokolják. A szabályzat a szentpéteri, kazai, keresztesi mesterek felvételét is kérelmezi. A kérelmet 16 mester írta alá, közöttük 8 nemesi címmel is rendelkezett. A leendő tagok kérelmezik az inasok 3 helyett 4 éves képzését, tudniillik a kérelmezők is ennyi ideig tanultak, így ezt az időt tekintik elegendőnek a szakma kitanulásához. A hiányos képzés ugyanis hozzájárulhat az igen drága alapanyagok pazarlásához, anyagi kár okozásához. Ezenfelül kérik, hogy egy mester csak egy inast tarthasson, hogy a munkátlanul lődörgő inasok ne hozzanak szégyent rájuk. Másfelől kérik a helyi hatóságokat, hogy az olcsó és rossz minőségű árukat kínáló helyi asszonyokat tiltsák el a kereskedéstől, illetve, hogy idegen mesterek csak országos vásárokon árulhassanak. A miskolci piacokra, országos vásárokra érkező felföldi kelmefestők ugyanis olcsóbban tudták beszerezni a festéshez használt kelmét, így konkurenciát jelentettek a miskolci kézműveseknek. Különös, hogy a rohamosan terjeszkedő, olcsóbb és nagyobb kínálattal rendelkező boltok és gyárak ellen nem emeltek szót. A bizottság döntése kötelezővé tette ugyan a 4 éves tanulóidőt, de elutasítja, hogy egy mester egyszerre csak egy inast foglalkoztathasson. Ezt azzal indokolták, hogy a céh ne legyen elszigetelődő, privilegizált szervezet. A vármegyei testület a vidéki mesterek kitiltását sem támogatta, a Sajószentpéteren, Sajókazán, Mezőkeresztesen már működő festőműhelyek piaci védelme érdekében (DOMONKOS 1963, 82). A miskolci kékfestőcéhben 1875-ben már csak 6 kékfestőmester dolgozott, a 20. század elejére pedig számuk tovább csökken, helyüket a kelmefestő ipar veszi át. 1890-ben a festőipar teljes hanyatlását állapítják meg, és mint régen virágzó, szép időket megélt szakmaként emlékeznek meg róla, melynek maradék néhány tagja csak megszokott régi vevőkörének köszönheti megélhetését. Mindezek ellenére Miskolcon a 19. század végén, és a 20. század elején is működtek kékfestők, tárgyi örökségükhöz tartozik a Herman Ottó Múzeum Tárgyi Gyűjteményében az a K. J. mesterjelű 144 darabból álló kéknyomódúcsorozat, melynek gazdag forma- és mintaválasztéka jól reprezentálja a korabeli divatigényeket.

2 A borsodi régió kelmefestésének 20. századi továbbéléséről tanúskodik a mezőkövesdi műhely működése, amelynek fennmaradt leírása.

3 Utolsó tulajdonosa Füzeskuti József volt, akinek apja, Fürst Géza 1902-ben került Mezőkövesdre. Szakmáját Esztergomban és Gyöngyösön tanulta, jó hírű és tekintélyes régi műhelyekben. Mestere, Kovács Gyula kiemelkedő alakja volt szakmájának, munkáinak elismeréseként a Millenniumi Kiállításon aranyérmet kapott. Fürst Géza 1902-ben vásárolta meg mezőkövesdi műhelyét csődbe jutott elődjétől, majd felújítással és területi fejlesztéssel tette versenyképesé az üzemet. 2 HOM TGy, 53.613.1-144. 3 HOM HTD, 53.2740.1