A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - SPÓNER Péter: Céhes iparosok Miskolc Város Tanácsának szolgálatában (1761-1848)

342 Spóner Péter szempontból való átfogó vizsgálatuk. Tanulmányunkban arra vállalkoztunk, hogy a korszakunkban, vagyis a 18. század közepétől a rendi korszak végéig íródott több mint 80 kötetet kitevő városkönyvek közel 30 ezer oldalának áttanulmányozásával vizsgáljuk meg a városi megrendelésre dolgozó iparosok helyzetét, és a városgazdálkodásban betöltött szerepüket. A város, mint minden gazdálkodó szervezet, bevételeinek mértékéhez igazodva tudta fedezni kiadásait. Miskolc a 18-19. század folyamán három jelentős bevételi forrással rendelkezett, a városi földbirtokokból, a házi adóból és a kisebb királyi haszonvételekből származó jövedelmekkel. Korszakunkban Miskolc földbirtok jövedelmeinek alapját az 1755-ben megkötött, ún. Grassalkovichszerződésben rögzített, a város számára ingyen átengedett urasági major képezte. Az ehhez tartozó szántó földeket a bevétel növelése érdekében bérlőknek adták ki. A 18. századtól a bevételek növelése érdekében a város arra törekedett, hogy további területeket vásároljon, melyek közül a legjelentősebb a ládházi birtok volt. A városi tulajdonú földekből származó bevételeket azonban nem lehetett előre tervezni, ezért évről évre változott a befolyt jövedelem nagysága. Előfordult, hogy a bérlők a város felszólítása ellenére sem fizettek (SZEGŐFI 2000, 395). A város költségvetését növelték a kisebb királyi haszonvételeknek, regáléknak nevezett jövedelmek. Ezek közé tartoztak a vámok, a vásártartási jog, a malom-és mészárszéktartási jog, és nem utolsó sorban a legjelentősebb bevételt biztosító kocsmáltatási jog. A legbiztosabban tervezhető bevételt a város által kivetett adók jelentették. Korszakunkban mind az adók mértéke, mind kivetési módjuk jelentősen változott. Kezdetben a városi adók alapját a ház képezte, amelynek nagyságrendjét a kémények száma és a pince határozta meg. E mellett a rendszeres és egy-egy rendkívüli kiadás alkalmával kivetett kommunális adók terhelték a város polgárait, melyeket nem a tulajdon, hanem a személyek után vetettek ki, amely tulajdonképpen már a polgáriasodásra jellemző személyes adózást jelentett. Korszakunkban a város lakosságának növekedésével, illetve a városra háruló közösségi feladatok emelkedésével párhuzamosan, folyamatosan növekedett a kivetett adók száma (SZEGŐFI 2000, 397-400). Az adózás terén a 19. században már figyelembe vették a város polgárainak vagyoni helyzetében bekövetkezett változásokat. Az 1841-ben a pincék és kémények alapján kivetett adó esetében, már 12-féle adózót különböztettek meg. Többek között a város mesterembereit is három kategóriába sorolták.

3 Az erőszakos adóbehajtás nem volt jellemző, bár a források tükrében Miskolc lakosainak fizetési morálja nem volt éppen kielégítő, amit később a városnak dolgozó mesterek esetében is tapasztalni fogunk (SZEGŐFI 2000, 399). Számos alkalommal elkerülhetetlen volt, hogy a tanács határozott lépéseket tegyen. 1787-ben Lehner Lénárt zsemlyés nem fizette a portióját, ezért azt az eladásra került pincéje árából egyenlítették ki.

4 Egyes mesterek a várossal szemben több évre visszamenő tartozást is felhalmozhattak, mint Orecki Mátyás rostás mester, aki ugyan „már öt esztendeje élt Miskolcon ", de adót nem fizetett, ezért kötelezték, hogy visszamenőleg évi 2 Rft-jával, összesen 10 Rft-ot fizessen be a város cassájába.

5 Az adófizetés kötelessége alól bizonyos esetekben felmentést kaphattak a város polgárai, köztük a kézművesek is. Méltányossági okokból például meghatározott időre elengedhették a tűzkárt szenvedettek adóit. Szintén mentességet kaphattak az idős, megromlott egészségi állapotú lakosok. 1803-ban Molnár András szabó mestert, „mind régi adó Fizetésének, mind öregségének, de szegénysé3 BAZMLt, IV. 1501/e. 124/1841. 4 BAZMLt, IV. 1501/a. 13. köt. 32. (1787) 5 BAZMLt, IV. 1501/a. 23. köt. 46-47. (1797)