A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - MAROZSÁN Zsolt: Köves mesterségek a Hegyalján a 16-19. században
Köves mesterségek a Hegyalján a 16-19. században 309 vár tűzszereinek helyreállítására. Medvés Márton, aki 1634-ben érkezett Patakra és ott is telepedett le, és egészen 1657-ig szerepel a forrásokban. 1667-ben a zempléni megyeháza üveges és bádogos munkáit eperjesi mesteremberek csinálták, de ugyanott mecenzéfi kovácsok is dolgoztak (MAKKAI 1954, 232). Ezen esetek fényt vetnek a zempléni ipar színvonalára, teljesítőképességére, azaz hiányosságaira, és magyarázatot is adnak a bevándorlás okaira. A nagyfokú bevándorlás magyarázza a már említett kettős névhasználatot, mely a bevándorlás irányának meghatározását igen megkönnyíti. Építőiparral kapcsolatos mesterek részletesebb említése a korszakban először Újhelyből származik, ahol 1554-ben kőfaragókat említenek a források, míg ugyanebből az évből pataki kőművesekről van tudomásunk (GULYA 2006, 40). A következő fél évszázadban az építőiparral kapcsolatba hozható mesterek, kőfaragó, kővágó, kőműves folyamatos jelenléte tapasztalható a Hegyalján, jobbára a vidék váraiban. A zempléni várak szolgáltatta munkáknál megjelentek kővágók, kőművesek is, bár sok esetben csak nevük jelöli foglalkozásukat, úgymint Vedani, Georgius de Bysso, Antal, István, de 1567-ben Patakon élt Ferenc és Ambrus nevű kőműves is. Ekkortájt dolgozott Bodrogkeresztúrban Kőmewes Antal, Tarcalon pedig Kőmwes Paul (ROMÁN 1966, 592). Róluk bővebb adatok is vannak, hiszen a települések adólajstromaiban is szerepelnek, bordézsmát fizetve. A pataki uradalomban dolgozott 1589-től egy András nevű kassai kőművesmester is. Patak ilyen szempontból kiemelkedő fontosságú, hisz az uradalom folyamatos munkát biztosított az építőmesterek számára. Rákóczi György gazdaságpolitikájának társadalomformáló hatása is érzékelhető, és az ipari foglalkozású réteg száma a vár szükségletei szerint alakult (MAKKAI 1954, 189). A mesterséggel szolgálókon kívüli helyi iparosság száma elenyésző. Előtérbe léptek az építkezésekkel, katonai célokkal összefüggő és jelentős hasznot hajtó mesterségek. Megjelent a taxás nemesség, melynek egy része az ipari rétegből emelkedett fel. Egészen feltűnő a bányagazdák nemesség közé emelkedése, ugyanis 4 nemes bányász gazda is volt a városban, a kővágók közül pedig néhánynak már bányája is volt. A hegyaljai építőipari mesterségek történetének kutatását viszont megnehezíti az a körülmény, hogy az építőiparos szakmák művelőinek céhekbe szerveződése meglehetősen későn kezdődött, szervezeteik számban is elmaradtak a többi iparághoz képest. Ráadásul kevés településen létezett építőipari céh a 19. század előtt, a mesterek vagy az uradalmak részére dolgoztak, vagy távolabbi céhekhez tartoztak, netán kontárként működtek. KŐFARAGÓK, KŐMŰVESEK A térség egyik legfontosabb építőanyaga a fa mellett a kiváló minőségű kő volt. A kőépítkezés anyagául szolgáló építőkő és az azt kitermelő kőbányászat a vizsgált korszakban a zempléni hegységekben mindenütt előfordult. A Hegyalja két legismertebb riolittufa bányája volt a korszakban a faragott kövek készítésére kiválóan alkalmas anyagot biztosító pataki Nyilazó-, és Király-hegyi bánya és a falazáshoz használható követ adó nagyméretű, ma is működő keresztúri bánya. A két nagy, sárospataki bánya mellett számos kisebb bánya is működött a Hegyalján. A követ adó bányák kétfélék voltak: kevés számban előfordult kizárólagos uradalmi használatban lévő bánya, mint a pataki Nyilazó-bánya, ám nagyobb számban közönséges bányákról beszélhetünk. Mindezt jól szemlélteti a pataki malomkőbányák megoszlása, miszerint 1822-ben a Megyer-hegyi bányában 26 bányarész működött, mely tulajdonjogilag 14 család és érdekeltség között oszlott meg. 4 Természetesen az utóbbiak is földesúri haHOM HTD, 88.1.1.
