A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

RÉGÉSZET - HAJDÚ Melinda: A Herman Ottó Múzeum régészeti kutatásai 2008

A Herman Ottó Múzeum régészeti kutatásai 2008 221 Hejőpapi-073/5.hrsz.(Hejőszalonta-Szemétlerakó), 3. lelőhely (Makoldi Miklós) A Hejőpapi határában található, de Hejőszalonta lelőhelyként bejegyzett (maradok ezért Hejőpapinál) hulladéklerakó bővítése négy régészeti lelőhelyet érint. Ezek közül először a beruházó kérésére, a 3. számú feltárása történt meg. A munkát 2008. június 2-án kezdtük meg, ekkor történt meg a kutatóárkok kitűzése geodéták által. A lelőhely kutatását tehát szondázó módszerrel, kutatóárkok segítségével kezdtük meg. Mivel a helyszín egy megközelítően É-D-i dombhát, ezért a kutatóárkokat K-Ny-i irányban húztuk ki. Célunk a lelőhely lehetőségekhez mért minél gyorsabb megkutatása és a költséghatékonyság volt. Ezért a dombhát legmagasabb részét szondáztuk először, majd haladtunk az alacsonyabb részek felé. Módszerünk igazolta önmagát, hiszen bebizonyosodott, hogy régészeti jelenségek csak a dombhát legmagasabb részén jelentkeznek, a mélyebb területeken nem. Emiatt a kutatóárkokat nem ástuk ki teljes hosszukban, illetve az É-i és D-i mélyebb területen néhány árkot ki sem nyitottunk. Viszont a középső, legmagasabb részen öszszességében egy 50 x 80 m-es területről, körülbelül 5000 m

3 homokos talajt távolítottunk el, ennek során került elő a legtöbb régészeti jelenség. A lelőhelyet a feltárás előtt akácerdő borította. Talán ennek is köszönhető, hogy az előzetes terepbejárás során igen kevés menynyiségű és eléggé jellegtelen kerámiatöredék került csak elő. A szondázás során derült ki, hogy a dombhát tetején egyáltalán nem található humusz, hanem a dombot alkotó folyami homok bukkan itt a felszínre — aminek felső rétegét a hajdan volt erdő kötötte meg. Viszont a gyökérzet kiszaggatása során ezt a felső réteget teljesen eltávolították — így gyakorlatilag az „altalaj" került a felszínre. A problémát az jelentette, hogy a tiszta, szenynyeződésmentes folyami homokban nem lehetett észrevenni az objektumok (sírok) betöltését sem, ami a munkát igencsak megnehezítette. A dombhát tetején jelentkező régészeti jelenségek három kategóriára bonthatók: 1. kelta temetkezések (8 db sír + szórványok), 2. ismeretlen korú telepjelenségek (2 db gödör), 3. legújabb kori telepjelenség (1 db gödör). A telepjelenségek kisméretű, kerek gödrök voltak, leletanyagot nem tartalmaztak. Ezzel ellentétben a kis sírszámú kelta temető igen szép és gazdag leletanyaggal jelentkezett. A temetőt minden valószínűség szerint teljesen feltártuk (a szélső sírok körül 20 m-es biztonsági sávot kutattunk). A sírok É-D irányú dombhát gerincén helyezkednek el, a domb tetején, illetve annak déli lejtőjén (a „lehumuszolt" terület 4000 m

2). Meg kell állapítsuk, hogy a temető hajdan több sírból állhatott, de sajnálatos módon igen erős lehetett a felületi erózió, mely által számos temetkezés pusztulhatott el. (Erre utalnak a feltárás során, a felszínen talált szél által koptatott edénytöredékek, illetve a 3. sír, melyet még a fagyökerek kiszedése során bolygattak meg, alig 20 cm-es mélységben. Ellenben megállapíthatjuk, hogy a mélyebb, és talán gazdagabb sírok átvészelték az évszázadok viharait, így most sikeresen feltárhattuk őket. A problémát itt is az jelentette, hogy ezen mélyebb sírok betöltése is a legtöbb esetben tiszta homok volt — így foltjukat lehetetlen volt érzékelni, sajnos csak akkor találtuk meg őket, mikor a nyesés során a gép megsértette az edénymellékletek peremét. A két legmélyebben elhelyezkedő sír kialakításában elüt a többitől. Az 5. és 7. síroknak már viszonylag hamar jelentkezett a foltjuk és sötétebb betöltésük egyértelműen megkülönböztethető volt a sárga folyami homoktól. Ezen temetkezések gödre négyzetes, illetve téglalap alakú volt, mélységük a mai felszíntől számítva is megközelítette a 2 mé-