A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

RÉGÉSZET - SIMON László: Római császárkori lándzsa a miskolci Avasról.

Római császárkori lándzsa az A vasról 171 Hiányzik leletünk és lelőhelyünk K. Végh Katalin megyei avar kori lelőhelyeket feldolgozó tanulmányából (K. VÉGH 1968), és az 1990-as évek elején nem tárgyalta Lovász Emese sem a Miskolc monográfia előkészítő kötetében (LOVÁSZ 1992a). Mindezek után szinte természetesnek tűnhet, hogy ez a régiség kimaradt az Avast sokoldalúan bemutató modern tanulmánykötetből (DOBROSSY 1993) éppúgy, mint a régi (GÁLFFY—LESZIH 1929), majd az új Miskolc-monográfiából (RINGER 1996b) is. E „mostoha" sors oka talán az 1953-ban tett leltárkönyvi bejegyzés lehet, miszerint a fegyver „germán". Ugyanakkor azonban kimaradt leletünk a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei római császárkori (K. VÉGH 1971; K. VÉGH 1975, 68-91; LOVÁSZ 1992b), és a későbbi hun és germán jellegű leletek sorából is (LOVÁSZ 1999). A DATÁLÁS KÉRDÉSE Kísérő leletek hiányában nehezíti a szórványleletek egy-egy régészeti/történeti korhoz kapcsolását az a körülmény is, hogy nem lehetünk biztosak abban, vajon az adott régészeti tárgy egy bizonyos korszakra jellemző formát képviseli-e, avagy azt a változatot, amely nem tipikus emlék ugyan, de előfordul az adott időszakban. A kis méretű miskolc-avasi lándzsahegy minden bizonnyal dobó- vagy hajítófegyver lehetett. Hozzá hasonló kialakítású lándzsahegyeket szinte minden korszakból ismerünk: a csonka elliptikus pengéjű („levél alakú") lándzsahegyeket a bronzkortól a középkorig használták, Európában különösen a népvándorlás korában gyakori (KlRPICNIKOV 1966, 14; RUTTKAY 1976, 300). Előfordulnak hasonló módon kialakított fegyverek a szkíta korban (PÁRDUCZ 1966, 39, 89, Pl. XVII, 2; B. HELLEBRANDT 1988, 107, 114, 2. kép; KEMENCZEI 2001, 24, Kat. 13, 15, 22, 25, 30; HAVASSY 2001, 137, Kat. 43; KEMENCZEI 2009, 43-44, 180, Liste 3) és a keltáknál is (K. VÉGH 1969, 76, 80, IX. t. 8; VADAY 2003a, 201, 46. kép; HELLEBRANDT 1992, 34, 37, 67, 2-3. kép).

4 Ezekről összességében elmondható, hogy a nagy számban ismert fegyverek között előfordul ugyan az avasihoz hasonló lelet, de a szkíta és kelta korszakok fő lándzsatípusai nem ugyanazt a változatot képviselik, s a hasonló jegyeket viselő példányok esetében is eltérőek a belső arányok. írásos és tárgyi források mellett képzőművészeti ábrázolások is számos információt adnak a római kori germán és szarmata fegyverekről, így az általuk használt lándzsákról is (ISTVÁNOVITS-KULCSÁR 2001b). Nagyon tanulságosak az antik auctor-ok tudósításai, mivel azok a — római használatban lévő — lándzsák típusonként eltérő használatát is leírták. Módfelett valószínű, hogy a forrásokban említett contus, hasta, pilum, telum megnevezések nemcsak egymás szinonim kifejezései, hanem eltérő módon használt fegyverek voltak (VADAY-DOMBORÓCZKI 2001, 98). A viszonylag rövid nyelű pilum és lancea (dárda, gerely) a 3. századig volt a legionáriusok legkedveltebb dobófegyvere. Méretükben, formájukban jelentős eltérések mutatkoznak, tipológiai besorolásuk ezért eddig csekély eredménnyel járt. A különféle hegyekhez tartozó fanyelek hosszúságát épen maradt példányok hiányában lehetetlen meghatározni. Egyes vélemények szerint a dobásra/hajításra szánt fegyverek nyele kb. 1 m-es lehetett. Ezzel szemben Vaday Andrea úgy véli, a pilum kb. 2 m-es hosszúságú volt (VADAY-DOMBORÓCZKI 2001, 98). A közelharcra használt lándzsák hosszú, esetenként 3 m-es nyéllel is rendelkeztek. Egyes lovascsapatok a 2. századtól a hosszú nyelű (olykor 3,6 m hosszúságú) lándzsával, a contus-szal harcoltak. A rohamra szánt fegyvert két kézzel fogták. Gyakoribb volt ennél a rövidebb, egykezes gerely. Egy 1. századi forrás rövidebb 4 HOM ltsz.: 58.181.1.