A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Fogas Tóth Balázs: A cigándiak lótartása a táj átalakulásának tükrében

Szerentsy István Szerdahelyen, báró Bánfy László Erdélyben, Boronkay Zsigmondné Nagygéresen, Ibrányi Antal Kótajban, Kállay Kristóf Kállósemjénben, Kubinyi Sándor Ráczfejértón, gróf Vay Ábrahám Berzéken(?) (Berencs vagy Tiszabercel elírása), báró Vay Imre Pértsen lakozott. Látjuk tehát, hogy egyrészt a Felső-Bodrogközben, másrészt Szabolcs megyében találhatók a falu birtokosai. Több leírás is megemlíti a 18-19. században, hogy a cigándiak életjüket (azaz kenyérgabonájukat) Szabolcs vármegyében keresik meg. Ha Szabolcsba mentek úrdolgára, akkor vagy az ónteleki révet vették igénybe a Tiszán való átkeléshez (ma Dombrádhoz tartozik), vagy magán a Tiszán ereszkedtek le. A dombrádi rév használatáért a 19. század elején a községnek előbb húsz, majd negyven kaszást kellett adni Balogh József óntelki földesúrnak. A Nagyhalászra, Kótajba vagy Tiszaeszlárba történő tutajozást Kúthy Lajos örökítette meg Hazai rejtelmek című romantikus regényében: „E falucskának több mint száz telke van, s földesurának mégsincs ott semmilye. Robotját leróni bábukon (a tutaj cigándi neve) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok leginkább kívánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálót és fuvart. Ilyenkor üres tarisznyájával eredt vízi útjára a vándor karaván, emigrált telepként száll ki a parton, hol úrbéri munkáját végzendi, s a földtulajdonos, mint patriarchális atya, hajlékkal és élelemmel gondoskodik a rábízott családról. Ahazáját hagyott nép nagy karikákban ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint az aranyidő vágytalan szakában." A fentebb felsorolt helyeken az 1772-es úrbérrendezés során felsorolták, hol mennyi időt kellett szolgálni. Kaszálásra általában két hétre, szántásra egy hétre jártak, de néhol négy-öt hétig vagy egy hónapig is távol voltak. Máskor az idénymunka határozta meg az idejét a robotnak (aratás, szüret). Találkozunk még hatheti szolgálattal, sőt féléves váltással is. A Szabolcsba járás valószínűleg nem csak kényszer volt, hanem lehetőség is egyben, hiszen példa rá a fent idézett Kúthy Lajos-leírás, illetve a vármegyei jegyzőkönyvekben sem találkozunk azzal, hogy emiatt panaszkodnának a cigándiak. Előnyös voltát mutatja a más falu határában végzett munkának még az is, hogy ez a rendszer megőrződött a jobbágyfelszabadítás után is, amikor részesbejártak aratni és nyomtatni a cigándiak a Tiszántúlra: Kállósemjénbe, Nyíregyházára, és egészen Hajdúnánásra is. A messzi távolba való járás az árucsere rendszerébe is beleilleszkedett. Gabonájukat, mint láttuk, távol szerezték be, de a távoli piacokon, vásárokon értékesítették is az ártéri haszonvételeiket. Az 1715-ös összeírás szerint Cigánd lakói nem Újhelybe jártak vásárba, hanem Debrecenbe. 1772-ben az úrbérrendezési iratok szerint terményeiket Kisvárdán, Ujhelyben, Keresztúron és Tokajban értékesítették. Itt külön megemlíti az urbárium a gyékényeket, melyeket a vásárokra szállítottak. A gyékény feldolgozásának jelentőségéről már a 18. századból vannak adatok, amelyek azt mutatják, hogy nemcsak saját határukban vágták, hanem számos rétközi faluba is jártak szedni: Kékbe, Gégénybe, Tiszabercelre, Tiszakanyárra. Paszabról pedig nádvágásról vannak adataink. Az ártéri haszonvételek értékesítésének jó példája egy rétközi falu, Ibrány, ahol a kereskedők már a 18. században is helybe jöttek a teknősbékáért, nádért, súlyomért, halért, gyékényért. A cigándiaknak - távolabb esvén a nagyobb városoktól - maguknak kellett azokat felkeresni. 500