A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Goda Gertrud: Egy művészi pálya miskolci állomásai. Wieszt József (1951-2007) grafikusművész munkássága a Herman Ottó múzeum gyűjteményének tükrében

szőr a Kossuth utcában lévő Mini Galériában szerepelt szeretett mestere, Seres János festőművész szervezte, egykori egri növendékeket bemutatandó tárlaton. Ennek méltán nagy felfedezettje ő lett a nálánál korosztállyal idősebb grafikusművészek körében. Ez akkor egy nagyon komoly szellemi tőkének számított! Kiállíthatott az országos Miskolci Grafikai Biennálén mint meghívott művész, bejáratos lett műhelyekbe és műtermekbe. Természetesen festett is. A Pedagógus Stúdióhoz kötődve kiállítja a Szinva part)k\ megörökítő képét, amit azután Ződi Imre több, róla szóló méltatásban is úgy említ, mint a városhoz való vonzalmának művészi megnyilatkozását. Itt kell megjegyezni, mindez azokra az évekre - évtizedekre - esett, amikor a városkép műfaja - valami oknál fogva évtizedekig nem vonzotta a művészeket. Wieszt ezen műfaj iránti érdeklődése ezért is megosztani látszott a szakmát és a közönséget egyaránt. Szinte belső szükségletként csináltat egy rézkarcnyomó prést, ami nélkül nem érzi teljesnek magát, majd a baráttá lett Tóth Imre festőművész közelében, a Kazinczy utca egyik bérházának használaton kívüli, romos mosókonyhájában sikerült egy műhelyt berendeznie. Ezekben az években Tóth Imre is és Wieszt József is igen elmélyülten grafikázott, s sikeres munkáikkal egymást inspirálni tudták. Wieszt előbb a mélynyomású sokszorosító grafika lehetőségeit egy-egy tájképben járja körül. Ezek közül a Gátoldal (1977) rézmetszet, az a technika, amelynél a művész az alapozatlan, felpolírozott lemezbe, mint egy ötvös bevési a feketének szánt motívumokat. (Ajavításra szinte alkalmatlan technika biztos rajzolást igényel, s ezért a legmagasabb szintű sokszorosító grafikai eljárásnak tekintendő.) Nem véletlen, hogy rézmetszettel kezdi önálló pályáját, hisz magával szemben mindig maximalista volt. Ugyanakkor nem kérkedett tehetségével és megszerzett ismereteivel, de méltán volt arra büszke; szerette, ha érdeklődő kollegával konzultálhatott, egy kései reneszánsz ember benyomását keltve. Ugyancsak alapozatlanul, á la príma dolgozik a lemezre a hidegtű eljárás esetében. A November (1977)

2 című lap tiszta feketéi a kemény tűhegy rajzi „sérüléseiként" kerülnek a lemezre. Azután már nem a technikai ismeretek felelevenítése, hanem a lenyűgöző jelenség megragadására kerül nála a hangsúly, mint a Zivatar

1 című igen szép alkotásán. Egyre inkább már cél, s nem ürügy a természet, s mondhatjuk azt is, már attól is több - saját érzelmeivel ruházza föl a látottakat. Az életmű nagyon kifejező munkája lesz a Parti* és a Part 11. (1983)

5 (1. kép). A Part I. esetében a nádassal szegélyezett ingovány mélységes csendet és szorongatottságot sugall. Ezért került két évtized múltán a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár kitelepítettekről szóló kötetére, mint e tragikus esemény hangulati megfelelője. Érdemes megjegyezni, hogy ezúttal az ugyancsak mélynyomású grafikának egy festőibb módszerével, az úgynevezett foltmaratással (aquatinta) él, ami a lemez viasszal történő védő alapozását kívánja, s a porként rászitált gyantanyomok rámelegítéssel megolvasztják a viaszt, s ott szabad utat engednek a savnak, hogy mélyedést marjanak a lemezbe. Ezúttal így áll elő a fekete. Azaz itt az a mélybarna, amilyen színt választva maga préseli le lemezét. Az akvatinta nem vonalas, inkább festői, folthatású eljárás, ami még inkább hozzájárul a lágy tónusok érzetéhez. 2 HOM Ltsz. 85.197. 3 HOM Ltsz. 81.98. 4 HOM Ltsz. 85.1. 6 HOM Ltsz. 84.12. 441