A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Koós Judit: A füzesabonyi kultúra települése Nagyrozvágyon

A kút edényeitől eltekintve is rendkívül gazdag kerámiaanyaggal rendelkezünk, amelyben nagy számban fordulnak elő a jellegzetes, bodrogszerdahelyi típusú talpgyürűs edények (Koós 2003, 301-327). Ugyanakkor megfigyeléseink szerint a klasszikus, kannelúrás díszű, spirálbütykös fazekastermékek egyfajta átalakuláson mennek át a kultúra életének a településen tapasztalható időszakában. A jellegzetes füzesabonyi díszítés sokkal inkább bekarcolt formában jelenik meg, hiányoznak a széles besimítások, a kerámia minősége, kivitele meg sem közelíti a közismerten minőségi füzesabonyiakét. Magyarázhatjuk mindezt a nyersanyag minőségével, a nem megfelelő égetéssel, a mocsaras talaj pusztításával, egy azonban biztosan állítható: a nagyrozvágyi település kerámiaanyaga jól érzékelhetően eltér a klasszikus füzesabonyi kerámiáétól mind díszítésében, mind formakincsét tekintve. Bronzöntésre, fémmegmunkálásra utaló leletek is napvilágra kerültek. A már fent említett és többször is bemutatott kincsleletben megismert körbordás, korongtüskés tűk és a kisméretű, középtüskével ellátott csüngő öntőformái mellett csákány, szív alakú csüngő és tűk öntésére szolgáló formákat is találtunk. Ezeken kívül néhány apróbb bronzleletről számolhatunk be (spirálgyöngy, lemezkarperecek és egy nagyméretű bronzszeg), amelyek nagy valószínűséggel a telepen elveszített vagy törött, újraöntésre váró darabok lehettek. A bronztárgyak mellett a lelőhelyen szórványként egy ovál-kerek, masszív arany hajkarikát is találtunk. Köztudott, hogy az ilyen típusú „Lockenring"-ek a kelet- és középeurópai bronzkor ékszerdivatjának reprezentánsai. Elterjedésük a kora bronzkor második felében kezdődött, virágkorukat pedig a középső bronzkor első felében élték (Reinecke A, vége, A, eleje). Természetesen ez nem jelenti használatuk teljes megszűnését a középső bronzkor derekán, amint azt több példány, így a megyaszói, a füzesabony-kettőshalmi, valamint a nagyrozvágyi lelet is igazolja (Kovács 1994, 183; Szathmári 1997, 69; Kovács 1999, 41-42). Mindezek ismeretében egyre nyilvánvalóbb, hogy bizonyos, nagy értéket képviselő tárgytípusok esetében hosszabb használati idővel kell számolnunk, mint azt korábban gondoltuk. A bronz- és aranytárgyak mellett egy különleges, ritka leletcsoportról is szólnunk kell: nevezetesen a „kenyéridolokról". Hat került belőlük felszínre, kettő agyagból és négy kőből készült példány (Koós 2008, 55-63). Magyarországon eddig három darabról tudtunk (Bándi 1974, 237, 239; Károlyi 1998, 12-13), nagyrozvágyi felbukkanásuk legkeletibb előfordulásukat jelentik Magyarországon. Formájukat és díszítésüket tekintve megfelelnek a környező országok (Ausztria, Szlovákia, Románia) különböző kultúráinak hasonló korú leleteivel. Eltekintve néhány bizonytalan eredetű példánytól megállapítható, hogy a kenyéridolok többsége településekről származik. A nagyrozvágyi idolok mélyítésből kerültek elő, ezért elképzelhető, hogy elveszíthették, vagy a törött példányok esetében, hogy funkciójukat, netán szellemi tartalmukat vesztve eldobhatták ezeket a településen belül. Véleményem szerint e tárgyak is az olyan különleges régészeti jelenségek, rejtélyes leletek körét gazdagítják, amelyeket a kutatók eltérően magyaráznak és fognak is mindaddig, amíg egyértelmű bizonyítékokat nem találunk e leletek rendeltetésére vonatkozóan. Feltűnően nagy számban kerültek napvilágra agancsból készített szerszámok. Ezek túlnyomórészt a nehéz munkákhoz használt, különböző méretű balták, kalapácsok, fejszék, de megtalálhatóak közöttük az agancságból faragott, díszes zabla oldaltagok, valamint a rózsatőből kialakított szíjelosztó korong is. A csontból készült munkaeszközök között találunk simítókat, bogozókat, árakat, bőrmegmunkáláshoz használt vésőket, hálókötő tűket, csonthegyeket stb. 40