A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Bodnár Tamás: Kis Panna. Egy 17. századi szendrői szépasszony története

Panna valamilyen terhelő vallomást tesz Geltovics Jánosra, de ezt az asszony nem tette meg. A terhelő vallomás, amely esetleg hamis tanúzásra való buzdítás lehetett, a magyarországi törvények szerint elítélendő lett volna, de mivel a kapitány német volt, nem a helyi törvények vonatkoztak rá. Megjelenik első levelében az a név szerint meg nem nevezett asszony, aki szintén szerette volna Geltovicsot, mint férjet megszerezni. Szerepel még leveleiben nénje, valamint ennek férje Dengeleghy Mihály, anyja Tornaljay Erzsébet, valamint rokona Becskeházy András alispán és ennek felesége. A leveleket a könnyebb érthetőség kedvéért megpróbáltuk kissé tagolni, viszont a jegyző olvasati hibái és egyéb tévedések miatt néhol így is értelmezhetetlenek. „Mint vagy édes kenyeresem? Noha bizony valóban kínnal teszem szerit, de hozzád való igazságomat megmutatván mégis írok én, rossz Cica. Ládd-e nem vagyok oly kétségben esett, mint kegyelmed. Mit vagy miről írnom bizony volna, de hagyom jobb üdőre Szívem, hanem csak az mint lehet, vagy két szóval arrul írok. Bezzeg vasárnap, ha hallod vala, miket izentem az németnek az vendégségben, mert három dologról izenének hozzám Becskeházival felőled, de soha bizony olyan választ nem hallottak, én elhiszem. Bezzeg megizeném, hogy ha három esztendeig itt leszek is, de soha bizony azt meg nem cselekszem, sem fogadom, mert énnekem Geltovics soha nem vétett. Arra csak azt mondta az német, hiszen makverő

7

1 asszony az. Néném mondta az németnek: Mi nem azért izeni azt nagyságos uram, hogy ő szeretné Geltovicsot, de csak haragban (?). Oh, ha megírhatnám miket izent, s én is mit izentem, bizon megcsudálod, ha megbeszélem. Az lajtmanné volt az követ. Sírt néném szörnyen. Az ura mondta: Mit siratod, ha őnéki nem kellesz? Arra átkozott benneteket Petővel, hogy miattatok vetettem én őtet meg. Az ura mondta: Hiszen nem hal meg, hogy siratja kegyelmed. O mondta: Nem hal, de azért fáj az szívem, hogy csak olyan emberérét gyalázá meg nemzetét, holott sokat kértem. Az német mondotta: De semmi az, ne sirassa kegyelmed. Izentek osztán, de mind az sírónak, s mind az másiknak. Bezzeg izentem választ. Haragudott is az német, de bizony nem hajlottam rá, mert már többet nem tehet az kit tett. Meg is izeném, hogy ezt őnagysága most megcselekedhette, mivelhogy az magyarországi törvényhez nem köteles, de nem volt volna az az Úr magyarországi, az ki ezt elkövette volna, mert bizony ilyen tíz kővára volt volna is elvesztette volna. Ezen szóval izentem. Bizony csak csudálta Becskeházi is. Szörnyen tanította az német, hogy ha ő volna az én atyámfia, ej mit csinálna ő ... Ennem-innom küldtek, de bizony rá sem néztem. Izengettek felőled szívem, megbeszélem aztán. Sírt néném, úgy kért de csak megmondottam: Bizony nincsen haszna, azmire kértek. Azt kérte osztán néném: Nem fáj-e az szívem rád, hogy ezt szenyvedem éretted? Én erre mondottam: Nem fáj bizony nékem, mert nem ő az oka. Maga bizony te vagy Szívem rész szerint, de ezek az beszédek mind maradjanak másszorra. Tudd-é Szívem, hogy néked azt hited tartotta, hogy soha ezt az gyalázatos tiszttartóságot soha tovább nem viseled, ha szintén így nem járunk vala is. Mégis avval az nyilvánvaló kurvával azt futtatod, hogy el ne vegyék tőled, talán az boszorkány kurva mégis tiszttartóné akarna lenni? Van-e eszed s hited? Bizony látom, hogy ugyan kétségben estél, hogy az nélkül el nem élhetsz. Ne is mesterkedjék az fattyavetett, téged s engem meggya71 Vakmerő (.. .az ország minden vidéken használtatik) Ballagi 1873. 257